Must Read rovat

Kegyetlenül kemény könyvek

Tudnunk kell rólam, hogy utoljára 20 éves koromban bőgtem el magam egy könyvön – a Lolitáról beszélünk, a nappaliban ülök a fotelemben (ami egyetemi éveim alatt a kutya fotelévé vált valahogy, illetve megosztoztunk rajta, nappal az enyém volt, éjjel pedig őnagysága sunnyogott fel rá, mert a kézzel szőtt perzsaszőnyeg meg a pihipuhi kutyaágy nem elég kényelmes. Egy időben próbáltam megakadályozni a folyamatot az emberi élet kioltására is alkalmas, 10 kilós oszmán török-arab-angol szótárkőtábláimmal, de reggelre mindig magicly lekerültek a padlóra, anyukám csak a vállát vonogatta szendén, tehát gyanítható, hogy a kutya minden éjjel titkon hüvelykujjakat növesztett és leemelte a zergebaszótárakat a fotelből), szóval a nappaliban ülök, folynak a könnyeim ahogyan az utolsó oldalt olvasom, és képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy Isten tenyerén vagyok.

Na, lényeg a lényeg, hogy nem vagyok az a fajta olvasó, aki megijed a saját ágyékától, és könyv legyen a talpán (őőő képzavar őőő), ami képes engem kiborítani, NA DE az alábbiakban egy ilyet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Gatyát felkötni, idegeket megacélosítani, könyvjelzőt hegyezni tessék!

Csokiba mártott depresszió

Amikor a törökök elkezdik rágni az agyamat hogy az élet szép, a virágok nyílnak és énekelnek az egyszarvúak, akkor mindig azzal mentegetőzöm, hogy “de hát én magyar vagyok”, mit nekem virágzó kismacskák meg felkelő nap aranysárga sugarai meg rózsaillatú szerelem, kérem szépen, az én kuttúrális örökségem a mély magyar depresszió, a busongva merengés, az egykedvű magasztos szemlélődés, a kisebbségi komplexus ápoló és eltakaró kotonlatexe; társam a levertség, az élet hiábavalóságának biztos tudomása, a költői sóhajok és a gyomorgörcs, ha meglátok egy okmányirodát, hogy “jaj bazmeg neee, már megint, itt fogok megdögleni sorbanállva”, a magyarokat áltanánosan sújtó stresszbetegség és a meggyőződés, hogy minden hivatal minden dolgozója inkompetens és magasról tesz rá, ha én azért járulok hajbókolva színük elé, hogy elintézzünk valami olyan dolgot, ami alapvetően az ő asztaluk lenne, de mégsem értenek hozzá.

Nekem speciel már majdnem 27 éve okoz fejtörést a saját magyarságommal való azonosulás; egyfelől ugye ott vannak mindazok a pozitívumok, amiket a “Hozd haza a lóvéd ifjonc” elnevezésű kormiprogiban meg az országimázs-videókban is nyomatnak (Rubik-kocka, C-vitamin, helikopter, golyóstoll, Petőfi), másrészt meg a parketta alatt bugyog a kaki, értem itt a politikát, az összetartás vagy tolerancia teljes hiányát, a szabálykövetés-központú hivatali (meg mindenfrajta alá-fölé rendelt erőviszonyú) berendezkedést, és hosszú évszázadok keserű tapasztalatát, hogy valahogy mindig benézzük a végén. Hogy valahogy mindig rossz heréket nyalogatunk lóra teszünk és a heroikus, erkölcsi győzelemmel átitatott helytállás/beleállás megmarad a képzelőerőnknek.

Hernád Péter bácsi Hollóember című könyvét szeretettel ajánlom mindenkinek, aki hozzám hasonló identitási gondokkal küzd, vagy aki szimplán nincs róla meggyőződve, hogy otthon minden tökéletesen rendben lenne.
Nem mintha a könyv bármilyen aktuálpolitikai utalásokat tartalmazna, mert nem, egyszerűen csak a könyv lelkivilágának szerves része a “magyarok a világ ellen”-hangulat, ami a mindennapi életünkből és sértettségünkből esetleg többünknek ismerős lehet; én például, mikor ráakadtam, a nyakába borultam, megejtettük a titkos kézfogásunkat és barátságkarkötőt cseréltünk.

A kortárs magyar nyelven írt könyvek egyik nagy bazmegje a névválasztás szokott lenni, az író hajlamos a valóságtól olyan elrugaszkodott és irreális neveket adni, hogy az újra és újra kizökkenti az olvasót, mert “bazmeg, ilyen névvel tuti nem lehet élni”, de Hernád Péter okosan csinálta (ezt is), minden szereplője ízik-vérig magyar, ízig-vérig magyar névvel, ami illeszkedik a korba és a történetbe is (ez az egyes kódnevekre is érvényes, amiért maxi respect mert nem lehetett könnyű! Nézzük meg hogy egyre kevesebb szuperhősnevet fordítunk le magyarra, mert nevetséges lenne a végeredmény, vagy legalábbis ettől tartunk).

Mindehhez adott egy magyar-nemzetközi konfliktus, egy csomó visszanyelni próbált frusztráció és mellőzöttségérzés, bizonyítani vágyás és anyagi kilátástalanság, fűszerezve jó adag hatalmi intrikával, valamint mindehez az arcunkba kapunk egy olyan szinten komplexül összerakott narratív pozíciót, hogy Rózsa Sándor adja a másikat – egészében véve a könyv bármelyikünk életéről szólhatna.
“Oh”, mondhatnók itten, “ohh, álljon meg a fáklyás faszom, hiszen ezek szuperhősök, hát hol van bennük és bennünk, a mezei olvasókban bármi közös?”
Hát tudjátok, mit? Mindenhol.

Úgyhogy feleim, tessen felvenni aztat a búvármaszkot és alámerülni a kisszerűség tengerén, ahol igény szerint számot vethetünk saját identitásunkkal is. Az meg külön fun fact, hogy a saját kulturánkban, egy magyar történet magyar szereplőivel együtt járhatjuk végig ezt a jószándékkal kövezett pokoli utat.

Ja, a Bosszúállók meg mehetnek a sunyiba szotyizni.

 

**UPDATE**

Aki szeretne egy második rápillantást is a témára: egyetlen testvérem kritikája a könyvről.