Magán Mélyenszántó Munka

Dolgozz, dolgozz, dögölj meg

19 április 2017

A munka öröme

Utáltam az előző munkámat. Napi 9 órában ültem a számítógép előtt excel file-okat kurkászva és számlákat küldözgetve, telefonálgatva a cég értékesítőinek/ ügyfeleinek/ ügyfélszolgálatosainak/ a főnökeimnek, és a munkám két nehézségi fokozat között ingadozott:

  1. Ha becipelsz az irodába egy odakünn kapirgáló kendermagos tikot, az is röhögve megoldja az aktuális feladatot;
  2. Olyan számlavezetési hibákat tartalmaz a folyószámla még Kr.e. 30-ból, hogy a Jóistenke adja a másikat. Természetesen az elődöd, aki összebaszta az accountot, már rég nincs a cégnél, a főnökeid pedig túl fáradtak/letargikusak/hülyék ahhoz, hogy egyáltalán felfogják a probléma lényegét, de onnantól, hogy felhívod a hibára a figyelmüket, minden második nap emlékeztető e-mailekkel basztatnak, hogy megoldottad-e már az ügyet.

A két idegállapot között az ember tikkelő szemmel cigarettázott odalent és azon filózott, hogy ha holnap elütné egy billenős dömper, feltűnne-e bárkinek is, hogy elpatkolt. Én mindig arra jutottam, hogy a közvetlen felettesem is csak a harmadik megválaszolatlan “sikerült-e felgöngyölíteni már a problémát ami közel 8 éve fennáll a folyószámlán és már vagy egy hete dolgozol rajta?”-témájú kúrogató e-mail után kezdett volna gyanakodni.

Szóval utáltam. Feleslegesnek éreztem magam. Boldogtalan voltam. Éreztem, ahogyan az agyam belerohad a nihilbe.

És elszegődtem angol tanárnak.

Mary Poppinstól a gyomorban képzett Batman-hangig

Az elején tele voltam vadromantikus álmokkal, hogy majd a szivárvány tövében énekeljük a gyerekekkel a Somewhere Over The Rainbow-t, meg hogy én leszek az angol tanszék Mária nővére, aki minden nézeteltérést elsimít egy betétdallal.
Hogy folyamatosan szórakozni fogunk, csak én és a kölykeim; hogy nem csak angolra fogom tanítani őket, de arra is, hogy hogyan legyenek jó és értékes emberek; hogy kitágítom a világnézetüket és mire kikerülnek a kezem alól, művelt és érdeklődő világpolgárok lesznek mindannyian.

Csak. Ugye. Hát. Nos. Pár dologgal nem számoltam.

tegnapi kép rólam

Nem számoltam az oktatási rendszerrel, aminek tök mindegy, hogy egy gyerek mentálisan egészséges-e, verik-e otthon, hogy tud-e összetetten gondolkozni. Az oktatási rendszer magasról tesz arra is, hogy egy gyereknek mik a szükségletei vagy az álmai, hogy mennyire terhelhető, hogy hol vannak a határai vagy hogy mennyi játékra és én-időre lenne szüksége. Az oktatási rendszer makacsul elutasít minden 21. századi modern technológiát és újító szándékot, és szent meggyőződése, hogy egy kölyök felkészítése a felnőtt életre annyi, ha bebifláztatjuk vele, hogy az A-B-C-D válaszlehetőségek közül hogyan találják meg a helyes megoldást.

Nem számoltam a gyerekekkel sem. Így visszagondolva meggyőződésem volt, hogy mivel ezek csak kiskölykök (9-13 évesek), könnyű lesz velük, mert… hát, nem tudom, mert kicsik.
Nem számoltam a zsenivel, aki halálra unja magát amíg a többiekkel tyúklépésben vesszük át az agyagot; a figyelemzavarossal; a szeretetéhessel, aki lángot okád és személyes sértésnek veszi, ha nem neki adok szót; a pre-kamasszal, aki mindenre és mindenkire fúj; a hiperaktívval; a teljesítménykényszeressel, aki sírógörcsöt kap, ha rossz választ ad egy kérdésemre; az elkényesztetettel, akinek az a tapasztalata, hogy mivel gazdagok, rá nem vonatkoznak az iskolai szabályok.

És nem számoltam a kibaszott sok munkával sem. Szívre tett kézzel állíthatom, hogy még az életben soha nem dolgoztam ennyire keményen, és soha ezelőtt nem voltam még ilyen fáradt sem.
Már korábban említettem, hogy az átlagos turkenciai magániskola nem arról híres, hogy jól bánna a tanáraival, sőt, előbb kitapossa a belüket, azután ugrál rajtuk, majd szöges karórépát tuszkol a valagukba, legvégül pedig felgyújtja megviselt porhüvelyüket, szereti minél inkább igénybe venni őket fizikailag és lelkileg is.

A legutóbbi munkahetem például kéthetesre sikeredett, mert mikor máskor tartanánk a puccos uccu-seggem-láss-vásárt-típusú szülői értekezleteket, ha nem hétvégén ugyi, tehát úgy alakult, hogy 12 napot volt szerencsém egyvégtében dolgozni. A vége felé frankón testen kívüli élményeim voltak a fáradtságtól – láttam magam fentről, ahogyan vonszolom magam innen-oda, mint egy döglődő lemming, és az jutott eszembe, hogy hasonlót még Budapesten éreztem mikor már több mint fél éve jártam rendszeresen jógázni. Ugyanaz a légies semmilyenség és ugyanaz a bizonyosság-érzés, hogy pár cérnaszálon túl semmi sem tartja a lelket a testedben, és ha gondolnál egyet, bármikor elhagyhatnád ezt a földi árnyékszé árnyékvilágot.

Na de a hétvégi szülői értekezletekről akartam mesélni. A mi méltán híres és nagynevű oskolánk a következőképpen bonyolítja le a dolgot: berendeli a tanárokat reggel 9-re és ott tartja őket étlen-szomjan délután 3-4-ig, hogy az érkező szülők rendelkezésére álljanak. Mindenki kap egy osztálytermet és egy üveg vizet (igazságtalanul állítottam, hogy étlen-szomjan tartanának minket, lám, van vizünk), és ott fogadja a hozzá érkezőket.

Bármennyire is utálok emberekkel beszélgetni (nem vagyok az a szociális típus, vagy úgy mondanám, hogy hiányzik belőlem a small talk képessége és híján vagyok egy valamirevaló pókerarcnak is), belátom, hogy a szülőiknek megvan a maga hasznuk, de abban a formában, ahogyan mi csináljuk, nem sok produktivitása van, ugyanis kb. az ötödik szülőnél az ember agya automatára kapcsol, és míg a fejemben üvölt a “HÉÉÉÉÉ MAKARÉNA”, a szám formálja ugyanazokat a mondatokat arról, hogy a kölyök mennyit fejlődött idén és valójában milyen kis szeretnivaló és jövőre is biztosan minden remek lesz. Időnként, mikor már kiszárad a torkom és ugatva köhögök, elnézést kérek és a kincstári vizemhez folyamodom.

Nyilván az ember azért igyekszik valós és lényegi dolgokat megosztani a szülőkkel, de ilyen tempóban ez nem könnyű – érzésre olyan a cucc, mint egy este harmincszor előadni a Hamletet, de úgy, hogy közben tüzes piszkavassal dürückölik a hátad. És legtöbbször a velem szemben ülők sem könnyítik meg a helyzetem. Minden, ismétlem, MINDEN szülő megkérdezte, hogy balkezes vagyok-e, miközben nézték, ahogy jegyzetelek (a végén már azt feleltem, hogy nem, csak szeretem a kihívásokat, ezért az ügyetlenebbik kezemmel írok). Tisztára, mint a kilenc éveseim, gondoltam magamban. Nekik annyi előnyük van, hogy miközben nyilvánvaló dolgokra csodálkoznak/kérdeznek rá, rettentő aranyosak.

Érzelmileg is leterhelnek ezek a beszélgetések, mert ugyanúgy, ahogy a kölykeim, a szüleik is ezerfélék, és velem szemben ülve valahogy úgy alakul, hogy nekem kell megértőnek, okosnak, építőnek és higgadtnak maradnom – pont, mint az óráimon. Azt hiszem, ez a tanári pálya legfárasztóbb része. Hogy mindig neked kell felnőttként viselkedned. Még akkor is, ha történetesen felnőttekkel beszélsz.

És mindig jönnek olyan szülők is, akik sírnak (SÍRNAK!), ahogy megköszönik a munkámat, azt, ahogy nevelem a kismajmukat és azt, hogy ennyi szeretetet adok nekik, és ilyenkor azt érzem, hogy picsába az egésszel, dolgozom én 22 napot is, nem hogy 12-t, hiszen imádom ezt csinálni, most, hogy belegondolok, nem is vagyok fáradt. Olyankor annyira, de annyira boldog vagyok. Olyankor azt érzem, hogy habár beledöglök ebbe a munkatempóba, de legalább az a kongó üresség, ami zabálgatta a lelkemet az előző munkahelyen (meg kb. egész életemben), mintha icipicit összébb ment volna.

Aztán, mikor az utolsó szülő is lekoccolt, én is hazamegyek, a hónom alá kapom a macskát és a férjem hasára telepszem, és érzem, hogy igenis fáradt vagyok, és hogy igenis szar dolog folyton felelősségteljesnek meg követendő példának meg fasztudjaminek lenni. És mikor fennhangon hegedülök egy kicsit azon, hogy na engem vajon ki fog órákig hallgatni ha nyavalyám van, és ki az az ember, aki mellett még én is lehetek néhanapján esendő, akkor a férjem rám néz, és azt mondja:

– Én. Én vagyok az az ember.

És akkor az a feneketlen üresség, ami zabálgatta a lelkemet, nem csak az előző munkahelyemen, hanem egész életemben, egy icipicit megint összébb ment.

You Might Also Like

10 hozzászólás

  • Reply Anyád 19 április 2017 at 22:41

    De szép…… Olyan…… olyan…. csodálatos vagy !

  • Reply Jools 19 április 2017 at 22:49

    Az ismert univerzum legcsodálatosabb teremtménye vagy, és elegánsan viseled <3 <3 <3

    Nagyon szeretünk, és nagyon hiányzol!

    • Zsutopia
      Reply Zsutopia 20 április 2017 at 21:29

      ❤️❤️❤️❤️❤️

  • Reply Bachman Evelin 20 április 2017 at 02:23

    Rég olvastalak, de lehet, hogy gyakrabban fogok ilyet. Kitartás! 🙂

    • Zsutopia
      Reply Zsutopia 20 április 2017 at 21:29

      Köszönöm! Jolesik hogy szereted olvasni a blogot, ezt külön köszönöm 🙂

  • Reply T 20 április 2017 at 09:01

    Ej, de szepre sikerult ez angyalom! 🙂

    • Zsutopia
      Reply Zsutopia 20 április 2017 at 21:28

      Örülök hogy tetszett ❤️

  • Reply oneofus 20 április 2017 at 14:55

    Erősen szexista csattanójú írás 🙂

    • Zsutopia
      Reply Zsutopia 20 április 2017 at 21:28

      Legközelebb majd a ferjem edendösegeröl irok, hogy kiegyenlitett szexizmusrol legyen szo 🙂

    Leave a Reply