Karácsony másnapja

Amikor a test és a lélek elszakad egymástól

A karácsony elmúltával minden évben úgy érzem magam, mint aki épp most olvasta végig élete legjobb könyvét, és fogalma sincs, hogy ezek után mihez kezdhetne az életével.

Az ember végigrohan ezen a három napon, habzik a szája és a seggén is csomagolópapír fityeg, arcára ráfagyott a joviális mosoly, lóg a bele és el van fáradva, de mikor eljön a 27-e, szomorúan bámulja a karácsonyfát és a lelkében valami beazonosíthatatlan üresség ásítozik, és el nem tudja képzelni, hogy ezt most mivel fogja betömködni.

Az ember én vagyok.
A karácsonyt mindig az év legfontosabb és legintenzívebb időszakaként élem meg; katolikusként ugye ez az egyik legfontosabb vallási ünnepem.
Az, hogy Jézus valóban karácsonykor született-e, egy remek kérdés, de számomra sokadlagos; a fontos az, hogy ezt megünnepeljük. A karácsony a mi lehetőségünk arra, hogy évente egyszer újrakapcsolódjunk Jézushoz, hogy közelebb kerüljünk a valláshoz, hogy hálát adjunk mindenért, amink van, vagy elengedhessük azt, amit elvesztettünk.Hogy igent mondjunk Istenre, és engedjük, hogy bennünk (is) megszülessen.

Az érzelmi katarzisokat általában a kiüresedés követi, és én minden évben ezzel küzdök karácsony után. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy vége, és hogy csak egy év múlva jön majd el megint. Bámulom a karácsonyfát, akinek fogalma sincs, hogy már december 27-e van, hogy finito, hogy kaputt, hogy see you next year. A rengeteg fény, az ünnepi hangulat, a képeslapok, a karácsonyi zenék; felhasználási javaslat december 26 napnyugtáig.
Ezen a napon elég érzékeny vagyok és kb. bármin el tudom bőgni magam, egy jó szótól kezdve a pudingreklámig, és eszembe jut, hogy az indián bábák szülés után “lezárták” az anyát, hogy képes legyen elengedni az előző 9 hónapot és készen álljon a folytatásra lelki és érzelmi szempontból is, és azt kívánom, hogy bárcsak engem is lezárna valaki.