Munka

A függöny mögött

10 június 2017

Ahová nem süt be a nap

Emlékszem a gimiből az igazgatómra, aki folyton farmert hordott, időnként égő cigivel mászkált a folyosókon, és amikor véletlenül órát tartott, a mondat közepén random felemelte a hangját és átváltott üvöltő dervis-hangfekvésbe, ami engem annyira meglepett mindig, hogy lefejeltem az asztalomat. Meg az a hír járta róla, hogy 7/24-ben az irodájában tetriszezik (kivéve amikor dohányzik valahol), és elvből nem dolgozik zsinórban három percnél többet.

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon minden iskolaigazgató elmebeteg farok-e, vagy csak nekem van ilyen állati nagy szerencsém.

Azt hiszem, már korábban is írtam a török oktatási rendszerről, de a rend kedvéért álljon itt egy rövid összefoglaló.
Törökországban alapvetően két iskolatípus van: állami és magán. Otthon is hasonló a helyzet, de amíg Magyarországon a NASA Hubble-jéből nézve is alig találni magániskolát, itt minden bokorban van legalább 8-10 – én is egy ilyenben dolgozom.

Az állami iskolák átlagosan félnaposak és két tanulócsoport van minden nap; egy reggeli, ami kb. reggel 8-tól délután 1-ig tart, és egy délutáni, ami délután 1-től este 6-ig, és természetesen az oktatás ingyenes. Ezzel szemben a magániskolák egész naposak, napi 9 tanórával, és természetesen lóvé nyitja az ajtajukat; az a suli, ahol én dolgozom, kb. 2.000.000 HUF-ba kerül évente, és ebben még nincs benne az ebédpénz, az egyenruha meg az iskolabusz díja.
Ebből persze egyenesen következik, hogy a tanári szakma amúgy is rohamtempóban zuhanó presztizse az ilyen iskolákban még ugrás előtt tőkesúlyt köt a lábára és ergonomikus úszódresszt is ölt, hogy kisebb legyen a surlódás és fénysebességgel zuhanhasson. A szülők átlag hozzáállása hogy ez az egész “ki van fizetve”, tehát az csak természetes hogy a gyereknek mindenből szuper jegyei vannak és minden iskolai/ iskolán kívüli programban főszerepet kap.
Az igazi gond ott kezdődik, hogy az igazgató teljes seggel belefekszik ebbe az elvárásrendszerbe, és konkrétan ukázba van adva, hogy x-nél nem lehet rosszabb jegyet adni senkinek, még akkor sem, ha a dolgozatára csak a nevét írta fel és mondjuk még rajzolt oda egy faszt is.

Tavaly év végén a valóban kiemelkedő diákok dícsérő oklevelet kaptak az iskolától – és ebből hatalmas botrány lett a szülők körében! Habzó szájjal verték az ajtót, hogy az hogyan lehetséges, hogy az ő nyilvánvalóan különleges és végsőkig tehetséges gyermekük ilyet nem kapott?

Most kérlek benneteket, hogy vegyetek egy mély levegőt, és képzeljétek magatokat az iskolaigazgató helyébe, és fogalmazzátok meg, hogy mit tennétek hasonló helyzetben? Hogyan kezelnétek a problémát?

Nos, ő az alábbi megoldást választotta: idén évzáráskor MINDEN tanuló kapott egy dícsérő oklevelet! Az összes! Micsoda frappáns megoldás! Szülő legyen a talpán, aki ebbe képes lesz belekötni, nem?

(Nem. Mert lehet, hogy a szülők pofáját ez betapasztja, de a gyerekek ennél okosabbak. Őket nem ilyen könnyű átverni.)

Mindig írom, hogy likas ballonként töpörödött-savanyodott össze minden szakmát illető ábrándom, amikor elkezdtem tanítani; az ábrándképeimben minden pedagógus kétlábon járó példakép, igazi angyal, aki azért választotta ezt a pályát, mert valamit át akar adni a fiatalabb generációnak, ezzel téve jobbá a világot… hát a nagy lófaszt.

Ha halott vagy, nem tudsz róla, hogy halott vagy. Ennek a feldolgozása csak másoknak nehéz. Ugyanez a helyzet, ha hülye vagy.

Múlt héten járt nálunk két ausztrál vizsgáztató, ők bonyolították le a hatodikosok speaking vizsgáját. Egész nap kísérgettem őket, és miután elmentek, az igazgató behivatott egy mini-meetingre.

– Mit is mondtál, honnan valósiak? – kérdezte tőlem akkor.

– Ausztrálok, igazgató úr – feleltem.

– Áááh – kiáltja lelkesen. – Az tudom, hol van! Ott Amerika közelében!

– Öhm – habogok. Az arcvonásaim virgonckodását próbálom köhögéssel leplezni. Közben azon álmélkodom, hogy egy ekkora seggfej igazgathat egy anyányi tanintézményt. – Inkább Indonézia alatt, igazgató úr.

– Dehogynem – mondja ő. – Ott van az. Te Ausztriával kevered – teszi hozzá elnéző feddéssel a hangjában.

A fenti párbeszéd amúgy elég pontos képet fest a pasi egész működéséről: pofázik össze-vissza, tőről metszett faszságokkal mérgezi a környezetét, és soha a jó életben nem hajlandó végighallgatni másokat. Deal with it.

Ez a viráglelkű elmebeteg amúgy a második félévre bookolt minden kibaszott iskola utáni előadást/ kiállítást/ prezentációt a tanév utolsó másfél hónapjára nyunyurgatott, mert… hát, őszintén szólva azért, mert egy segg, és hiába tud parancsokat osztogatni, a lebonyolítás hogyanjáról halványlila seg(g)édfogalma sincs. Ugyan csak egy színpad van az egész kurva épületben, de a tantestület nyilván megoldja a 10 különböző színdarab lepróbálását még akkor is, ha az előadások kétnaponta követik egymást. Nem téma.

Az ötödikesek angol előadása is lement két hete (a tavalyiról itt írtam), és ugyan a belem kifolyt az előkészületeknél és a felkészítésnél (jelmezvarrás, olvasópróbák, dekorkészítés), én kaptam a függönykezelés megtisztelő feladatát – hiába vannak karnyújtásnyira a kölykeid, hiába állsz a színpadon, a függöny mögött elszigetelt és néma a világ, csupa vörös bársony, ami rádtekeredik és megfullaszt. A függöny mögött láthatatlan vagy.
Az előadás végeztével a taps is csak folytott hangon jutott el hozzám, az igazgató szavaival együtt, aki virágcsokorral gratulálta meg a munkatársaimat.

Nem tudtam sokáig fulladozni a magányban, mert rohannom kellett, magam mögött hagyva az ünneplő sokaságot – valakinek órát is kell tartania.
Azon gondolkoztam, miközben nyeldekeltem a savanyú nyálamat, hogy igazából az egész tanári munka kívülről nézve pont ilyen (meg még nagyon sokféle, de ilyen is) – láthatatlan munka tömkelege, amit a környezeted természetesnek vesz; végülis magától értetődő, hogy a függöny szétnyílik és összecsukódik. Azért van ott.

De valakinek ezt is meg kell csinálnia, gondoltam kicsit alázatosabban. Ráadásul az egómnak mindig jól jön egy kis simogatás azzal a bizonyos szívlapáttal. Ártani nem árt neki.

 

You Might Also Like

2 hozzászólás

  • Reply Jools 10 június 2017 at 14:29

    Látod, ha nincs az igazgatód, sosem tudom meg, hogy Indonézia Lengyelország helyén van :(((

    ❤ ❤ ❤ ❤

  • Reply Anyád 10 június 2017 at 20:12

    Drága Mackó !

    Ez így van. A pénz úgy látszik, (szinte) mindent korrumpál. Szegény gyereke(in)k.
    Egy sztori itthonról: kisvárosi iskola, vállalkozó-űgyvéd család két gyermeke jár oda: egyik negyedikes, másik másodikos. És mindkettő olyan műanyag divat-bizbazokat árult az osztályában folyamatosan, amelyeket a szülők vásároltak és otthon ők szedték le és ragasztották át az árakat a duplájára (!!!) Így napi több ezer forint volt mindkettőnél. Ügyvéd anya a felelősségre vonáskor: “Nem is gondoltam, hogy ez tilos .”
    Itt tartunk. Ja, ez épp állami iskola…..
    Hogy a tanítónő férjét idézzem: “Erzsi két napja csilingel,mint a villamos.”

  • Leave a Reply