Törökbe fogadva
Fölföldobott mérföldkő, ki tudja, hol áll meg?
Ma van pontosan 6 hónapja
, hogy
kiköltöztem a jól csengő Balikesirbe! Úgy döntöttemtünk, hogy a jeles nap megérdemli, hogy megemlékezzek erről a csodálatos, demokráciában fulladozó országról és dicső népéről – nem titkolt célom az új ismeretek közvetítésén túl a szórakoztatásotok. Lássuk aztat a szőrös, vízipipát és rakit burutykáló török medvét!
Az ébredés biztos receptje
Hetek óta hányni jár belém a lélek. Vannak pillanatok amikor élvezem a tanítást,
de ezek a diadalmas másodpercek hamar elmúlnak és azon kapom magam hogy legszívesebben a zsebszörnyek orrát és száját is motiváló matricákkal ragasztanám be (‘You are a star!’ valamint ‘Student of the week’), és ha ellilul a fejük, majd elgondolkozom, hogy levegyem-e róluk.
Mivel közvetlen feedbacket nem kapok, ezért általában nem is tudom, hogy most jól csinálom-e amit csinálok, ami azért elég zavaró. Továbbá spleenes nemtörődömséggel nyugtáztam, hogy a torkom soha nem fog meggyógyulni teljesen, mivel hétfőtől péntekig üvöltök, mint a fábaszorult fér tanítok. “Házimunka és egyéb katasztrófák” bővebben
Kezdem a létező legócskább, elcsépelt szarsággal – nincs időm írni.
Ma direkt bent maradtam az iskolában még az óráim után, hogy felkészülhessek a holnapiakra ÉS ezáltal az estémet a blogolásnak szentelhessem.
Mert ez nem úgy van ám, hogy leülsz és vakarod a töködet aztán írsz valamiről, amiben kebab van meg szőrös férfiak, mert az “török”. Neheeeem, kérem szeretettel, nekem egy bejegyzés megírása ÓRÁKAT vesz el az életemből.
Nyilván a munka miatt nincs időm írni, heti 23 órát kell megtartanom. Ez a szám nem olyan vészesen magas, de ugye én új fiú vagyok a pályán és már attól leizzadok, hogy belépek egy osztályterembe. Ember még nem volt annyira beszarva 10 évesektől, mint én, és erre bizonyítékaim is vannak.
Pillanatok, amikor megértünk valamit az életről
Ismeritek azt, amikor valami egészen apró dolog döbbent rá titeket az élet valamelyik nagy igazságára? Ahogyan a tavaszi napfény beáramlik a szobádba és elmerengsz azon, milyen jó érzés élni. Valami ilyesmi történt velem a minap, és egy apróságból messzemenő következtetéseket sikerült levonnom.
Történt ugyanis, hogy gomba levest akartam volt főzni, de odaégettem a répát. Valószínűleg szivatóval és ragasztóoldóval kell majd levarázsolnom a darabkákat a lábos aljáról, mert egyelőre úgy tűnik, a répa hosszabb távon tervez ott maradni. “Gasztrokatasztrófa és öltöztetős játék” bővebben
Amit már lehet tudni
Szombat óta boldog macskatulajdonosok vagyunk. Szemünk fénye egy sárga cirmos, akit az utcáról szedtek össze, kb. két és fél hónapos, és elfogulatlanul állíthatom, hogy a világ legdrágább kis teremtménye. A fennkölt Köfte nevet adtam neki a keresztségben (még nem tisztáztuk, hogy a macska az én vagy a Fatih vallását követi-e, így bátran merek fogalmazni), ami egyébként egy állati finom török fasírt. A névadás kapcsán a következő párbeszéd hangzott el köztünk:
Fatih: Ne nevezd már Fasírtnak!
Zsu: De miért ne?
Fatih: Mert folyton éhes leszel és fasírtot akarsz majd enni, ha a macskára nézel.
Zsu: … pontosan. Tehát minden marad a régiben.