Izmir, te csodás

Szombaton Izmirbe látogattunk, mert ott rendezték az idei építőmérnökök szakmai kiállítását. Nem kell azt hinni, hogy kaptam ajándékba egy romantikus hétvégét vagy ilyesmi, a nagy lórépát, kizárólag szakmai érdeklődés vezette a férjemet, én meg mentem utána – két autóbusznyi további építőmérnök bácsi és néni társaságában.

Történelmi érdektelenségek

Izmir eredeti neve Szmirna és a görögök fennhatósága alá, meg aztán a Bizánci Birodalomhoz tartozott egészen 1076-ig, amikor is a törökök elfog békésen beolvasztották az Oszmán Birodalomba, akik a város nevét Izmirre változtatták. Mert keresztény vallási központokat jódlizva-nevetgélve szoktak átadni más országoknak; mindennapi eset. Érted, kit izgat Izmir, amikor nekünk ott van a Vatikán, jóleszaz. Ugyan tengerpartja nem annyira van, de van őőőő… galamb, igen, egy csomó galamb. Allah veled is, testvérem.

A ‘zút

Reggel 8-kor indultak a bérelt buszok az Atatürk Park melletti Atatürk Ifjúsági Központ Atatürk Parkolójából, oda kellett elfáradnunk tegnap reggel. Nehéz és melós hetem volt, úgyhogy kb. nyávogva keltem fel reggel hat után és csak az Öt Tibeti Jógagyakorlat (Tibi, a kávéfőzőm) öntött belém annyi lelket, hogy kedvesen bírtam keltegetni a férjemet, és nem azzal kezdtem, hogy “faszér’ mindig én főzök kávét úgy mégis”. Viszonylag emberi külsővel léptünk ki kicsiny ingatlanunkból. (A Köftének elől hagytam 2 heti élelmet, 3 liter vizet, takarókat és játékokat, hogy túlélje nélkülünk a következő fél napot.)

Talán már említettem, hogy a törökök kissé máshogy állnak a határidőkhöz, mint a magyarok. Remek példa erre a Sabiha Gökcen reptér; onnan tudod, hogy kik magyarok, hogy a boarding kiírt határideje előtt 40 perccel katonás sorba rendeződve anyázzák az előttük állókat, míg a helyi elemek ücsörögnek és beszélgetnek, majd mikor lemegy az anyázó tömeg, hetykén felpattannak, bemutatják a jegyüket és felsétálnak a gépre. Itt is hasonló történt; a mérnök elemek nagy része 7.59-kor battyogott a buszhoz szotyizva és anekdotázva.

Innen, Balikesir-halál-f2-től mindennemű civilizáció 2.5-3 órányi autóútra helyezkedik el, úgyhogy az első óráink az utazással teltek. Valahányszor álomba szenderültem volna, a mögöttem ülő Mérnök Bácsi baritonban horkolni kezdett, és abban a pillanatban, ahogyan kinyitottam a szemem, hogy hátraforduljak és megsorozzam egy hatlövetú Anyád Kínja Nézés-sorozattal, elhallgatott.

A kiállítás

Sajnos nem építőmérnönöket állítottak ki (mivel a férjem elég helyre fiatalember, ez csalódással töltött el), hanem ilyen mindenféle fiszfasz cuccal volt tele a hely, ami a házépításhez meg az építőmérnökösködéshez kell. Burkolóanyagok, spec. nyomtatók a tervrajzokhoz, tetőszigetelő izék meg ilyesmik. Ja, meg egy csomó iszonyat szép csaj meglepően rövid ruhában, prospektusokkal a kezében, aki azért van ott, hogy hirtelen érdeklődést érezz a hőszigetelő tetőcserepek iránt és ülj le tárgyalni.
Hasonló megfontolásból nem lehetett vizet vagy kaját szerezni sehol, de a kiállítóterek belsejéből kukkolt rád a hideg víz meg a pogi, de ahhoz, hogy hozzájuthass, le kell ülnöd jópofizni az értékesítőkkel. Mesélte a Fatih, hogy tavaly annyira kínozta a szomjúság, hogy bekurválkodta magát az automata függönyös kiállítótérbe, ahol csillogó szemmel zabálta a pilóta kekszet és beburutykált egy fogás ásványvizet, majd kitalicskázta a rásózott prospektusokat és égre-földre esküdözött hogy annyit fog ezekből vásárolni, hogy még az unokáinak sem lesz gond a fáradozásmentes sötétítés.

Izmir legjava – menekültek és KFC

A kötelező kétórás feszült érdeklődve sétálást követően kaptunk 4 órányi szabadidőt a hazaindulás előtt, úgyhogy nyakunkba vettük a várost. Rengeteg, ismétlem, RENGETEG menekültet láttunk a földön ülve, csomagoktól körberakva. Úgy tudom, hogy azok, akiknek a török viszonyok nem felelnek meg és Európába vágynak, Izmirben gyűlnek össze, ahol testvéri jóindulattól fűtött embercsempészek menekítik tovább őket. (A menekült-témára egyszer majd kitérek bővebben is, de sajnos nem most.)

Izmirt a törökök előszeretettel nevezik “török Európának”, mert jóval liberálisabb a légköre, mint a többi városnak; minden sarkon kocsmák, vígan alkoholizáló helyi elemek, rövid szoknyás lányok és hajnalig tartó bulikák; van, aki álmélkodni, és van aki megbotránkozni jár ide. Na meg azért, hogy kipróbálja a szabadabb életet, hogy amikor hazamegy, tovább pocskondiázhassa őket a szabadosságuk miatt.

Sajnos nem kettesben andalogtunk, hanem baráti társasággá alakulva, összesen heten. Nyilván mindenkinek ismerős, hogy ilyenkor a csoport azt csinálja, amit az önjelölt alfa kijelent, és ez most sem történt másként. Átkompoztunk az Égeti-tengeren a város Karsiyaka nevű kerületébe, ami kb. az otthoni Váci utcának felelne meg és önjelölt alfánk parancsára betértünk egy KFC-be. Ember ennyit még nem ment egy bödön csirkeaprólékért basszameg – kissé letört hogy Kentáki őrmester farhátát (höhö) kell búrni, amikor annyi jó helyi kaját ehetnénk.

Visszaúton átsétáltunk a Kültürparkon, és engem elöntött az a mesebeli, alázattal vegyes áhitat érzése, amit minden magyar megél, ha pálmafát lát. A park egyébként hatalmas és nagyon szép; van benne állatkert, vidámpark, szoborpark és esküvői szalonba oltott kávézó is, meg tavacska, amin a nappali órákban szégyentelenül vizibiciklizhetsz a nőddel/csávóddal.

A hazaút előtt Jackie Chant megszégyenítő karatemozdulatokkal csörtettem fel a buszra és vérben forgó szemekkel igyekeztem belőni a Horkoló Mérnök Bácsitól legtávolabbra eső helyet, amire oroszlánüvöltéssel rá is vetettem magam. Az istenadta nem volt hajlandó egyet sem horkanni a hazaút alatt, én pedig egy percre sem tudtam lehunyni a szemem.

Jól telt a nap, hiszen ehettem izmiri KFC-t és láttam sok tervrajz-nyomtatót. Apropó, ha valakinek égető szüksége lenne új bejárati ajtóra, 3D-s nyomtatóra  vagy beltéri szökőkút- illetve lépcsőmegoldásokra, írjon bátran. Van egy csomó prospektusom.