A meló ötven árnyalata

Amikor hányni jár beléd a lélek

A minap langyos mosollyal félrecsalogatott a tanszékvezető és cinkos kacsintásokkal elmesélte, hogy hát ő épp a minap is rólam beszélgetett az igazgatóhelyettessel, és megállapították, hogy micsoda egy isten áldása vagyok én, hiszen mindig mosolygok, sosem panaszkodom és folyton derűs vagyok.

Komoran megállapítottam magamban, hogy a fentiek bizony a közelgő idegösszeroppanás biztos jelei.

Átlagosan heti 6 napot dolgozom, és ez a szám csak azért nem emelkedik 7 fölé, mert nincs annyi nap a héten – persze még lehet hogy az iskola kitalál valamit, hogy ezt a csorbát kiküszöbölje, és bepasszint egy fél napot a vasárnap és a hétfő közé, legyen a neve mondjuk hésárnap, és akkor esetleg dolgozhatnék még többet.
A második félév amúgy is halál, mert tele vagyunk fiszem-faszom vizsgákkal meg színházi projektekkel, amik nekem még akkor is plusz feladatot jelentenek, ha nem szerepelek az adott projektben, mert azon kapom magam, hogy az illetékes kolléga elgyötört arcába másztam és buzgón ajánlgatom a segítségemet, és mire megszólal a fejemben az “ÁJJÁ’ MÁ’ LE BAZMEG!” kezdetű csengőhang, addigra már persze késő.

Így lettem színházi súgó.

Történt ugyanis, hogy a mi gyermeklelkű, százszorszépek közt ugrabugráló igazgatónk álmot látott, melyben számos színházi produkció és iskolánk töretlen sikerei szorosan összekapcsolódtak vala, így még azon a héten rendkívüli meetinget hívott össze (hurrá), felkászmálódott a szónokhordójára, elrendezte tógája ráncait és imígyen szólott: “Drága kollégák, színházat akarok itt látni! Mert hiszen mindegy, hogy a gyermek felcseperedvén CEO lesz vagy agysebész, az élet minden területén szükség van a színészi képességekre, és hasznos, ha már ebben a korban megtanulják kezelni a lámpalázat!”

Értem én, értem, hogy itt senki sem lesz autószerelő vagy parkolóőr, na de egy agysebésznek mennyiben lesznek hasznára a színészi képességei?

~Oh, vajh’ ha kiemelem eztet a szervet itt -itt egy szinpadias oldalmozdulat következik-, megoldódik-e amaz nyavalya, vagy eme kórt csupán az igazságos bosszú írja enyhíti-e, ó, Horáció?~

De mivel ez a vadromantikus futóbolond itt az intézmény vezetője, senki sem intheti csendre egy szívlapáttal, így a gondolatot tett követte, és sebten betábláztunk hat különböző színházi előadást, ráadásul úgy, hogy a bemutatók között lehetőleg 3-4 nap eltérés legyen.

Tisztelettel vegyes döbbenettel fixíroztam lánglelkű prófétánkat, és alig vártam, hogy olyan gyakorlati kérdésekben is utat mutasson, mint a hat különböző előadás próbáinak összehangolása (ugyanis egyetlen darab előadótermünk van, az is inkább egy dobbantós kerti budira hasonlít mind építészetileg, mind az állapotát tekintve), de a művészet úttörője út helyett ajtót mutatott – részéről nem maradt semmi megbeszélnivaló.

El tudjátok képzelni azt a vérhabos, elkeseredett küzdelmet ami a próbák időpontjáért folyt? Ha a negatív gondolatok képesek lennének fizikai sérüléseket okozni, a tanári kar fele a szakajtóban végezte volna a tanári kar másik feléből áradó szitkok és átkok miatt és végül persze senkinek nem sikerült eleget próbálnia, amitől az adott kollégát nyilván az idegösszeomlás kerülgette, de persze csak bolyhos házimamuszban, hogy ha esetleg az igazgató áttáncikálna a színen nárciszokat szagolgatva és ismételgetve, hogy “meg kell érintenünk a gyermekek lelkét”, nehogy megorrontsa a feszültséget ugyi.

Ma délután az előadás előtt a dobbantós budi egyik mellékszobájába tüszmékeltük a kölyköket, hogy öltözzenek át és olvasgassák a szövegüket, de ennél nyilván szórakoztatóbb volt nekik verekedni/térden csúszkálni a földön/legott kajálni/death metált hallgatni/death metált süvölteni. Egy darabig próbáltam őket rávenni hogy kussoljanak, aztán leültem a fal tövébe candy crushozni. Ekkor belibbent az igazgató, várakozón hordozta körbe tekintetét a falkányi sivítozó-verekedő laokón-csoporton, aztán kioldalgott – valószínűleg nem volt megfelelő a pillanat, hogy “megértintse a gyermekek lelkét.”

Az én kölykeim előadása ma este volt, a The Emperor’s New Clothes című klasszikust adták elő, nyilván angolul, és ahhoz képest, hogy lófaszt se tudtak próbálni, nagyon szép munkát végeztek, alig kellett súgnom a setét sarokból, ahol kuporogtam. Az előadás végén a szülők török kávét sírtak a boldogságtól, mindenki mindenkivel összeborult, az igazgató boldogan fotózkodott a vezető tanárokkal, én pedig előkászmálódtam a sutból, és igyekeztem minél hamarabb kikeveredni a szülő-gyerek-virágcsokor-trillázó igazgató bácsi kakafón (sic!) masszájából, mert hirtelen túl sok lett a zaj meg a fény.

Összeszedtem a cuccaim és felkaptattam a domboldali úton, ami kivezet az iskola területéről. Közben elkezdett esni az eső és rámborult valami szürke csend. Azon a rengeteg láthatatlan munkán gondolkoztam, ami ezt a ma esti előadást kísérte, és amiből szülőként vagy talán gyerekként sem látsz semmit, de ott van. Azon gondolkoztam, hogy soha nem voltam még annyira fáradt és elgyötört, mint az elmúlt hónapokban. Azon gondolkoztam, hogy azok a gyerekek, akiket tanítok, mennyivel jobb lehetőségekkel rendelkeznek már most, mint ami nekem valaha jutott; hogy milyen furcsa érzés, hogy felnőve mind nagyobb, jómódúbb emberek lesznek nálam. És hogy vajon cserélnék-e velük.

Elértem a kaput, és pont, mikor kiléptem rajta, megállt mellettem egy audi terepjáró, az anyósülésről kihajolt az egyik ötödikes fiam.

– Teacher, do you need a lift?
– No, don’t worry. My husband will pick me up.

Integetett, ahogy elhajtottak, én pedig elkezdtem sírni. Nem tudom, hogy a fáradtságtól-e, vagy csak attól, hogy hosszú, nagyon hosszú idő óta először valaki felajánlott nekem egy kis segítséget. Ahogy sétáltam tovább az esőben, próbáltam eldönteni, hogy szomorú vagyok-e, fáradt, vagy boldog.