Az invalidusok

Gicsid lebetegeddüng

Eleinte csak a Fatih volt beteg. Mint minden feleség tenné, ápolgattam (=sajnálkozva néztem rá és kicsivel több mézet tettem a teájába) lelkiismerettel.  Anyukámtól úgy tanultam, hogy az ilyen kórságok és nyavalyák családon belül nem terjednek, de rá kellett jönnöm, hogy a mi családunknak erről senki nem szólt, mert úgy benyaltam a cuccot másnapra, mint kísérletező kedvű, ám jövőkép nélküli fiatal a bélyeget.

Így esett, hogy a Behrem család takonyban tapicskolva és gedvában glébecolva töltötte a hét második felét. A pénteki óráimat konkrétan félholtan tartottam meg, és kevés híja volt hogy nem küldtem el egyik-másik kis pokolfajzatot az édesanyjába.

Boldog voltam és megkönnyebbült, mikor a hatodik órám után láttam az üzenetet a férjemtől, miszerint egyet se féljek, majd ő elém jön kocsival és jól hazavisz. Hálát rebegtem az összes égieknek miközben lenyargaltam a lépcsőkön, a hétvégébe vezető szabadságba.

Az én drága férjem két dolgot felejtett el megemlíteni; hogy nem egyedül jön, hanem ‘praktikai okokból’ egy munkatársával, akivel “úgyis pont az iskola felé volt dolguk”, és hogy mielőtt engem letenne otthon, még “el kell intézzenek pár dolgot.” Tisztázom akkor, hogy a pár dolog itt azt jelentette, hogy harmincöt különböző építési területet körbe kellett hogy fotózzanak, aztán a képeket beviszik az Építési Területek Fényképeit Kezelő Nagyon Fontos Irodakomplexumba, és MAJD AZTÁN hazadobnak engem is. Kocsikázunk hegynek fel, völgynek le, én ritmikusan kókadozom a hátsó ülésen és szomorkásan megállapítom, hogy busszal már rég hazaértem volna, de persze, mantrázom magamban tikkelve, a férjemet csak a jóindulat vezette. Csak a jóindulat. Ne öld meg. Ne öld meg.

Közben tökélyre fejlesztettem a hangtalan (és mint ilyen, totál értelmetlen) orrfújás művészetét, a török kultúrában ugyanis nincs helye orrfújásnak, mert az “gusztustalan”. Harákolni és köpködni persze nem az, az tök oké, mint ahogy az is, hogy mi-sem-történt pofával a budira távozol és a csapba turházol. Ezek mind teljesen rendben vannak. De ha a zsebkendőt az orrodhoz emeled és ne adj isten ott valami hang távozik, akkor utolsó barbár prosztó tirpák vagy. Mivel nem kenyerem a csapba csulázás, de óránként három hektó cucc folyt az orromból, kénytelen voltam kisasszonyos eltartom-a-kisujjam-körítéssel nyomkodni kurva fölöslegesen a zsepiket az orromhoz, hogy aztán két percenként megállapítsam, hogy ennek biza’ semmi értelme, és várjam az olyan pillanatokat, amikor viszonylag egyedül maradok valahol, hogy akkor NORMÁLISAN orrot fújhassak for Christ’s sake.

Az itteni gyógyszerekkel általában véve elégedett vagyok, olyannyira, hogy többet is kipróbáltam a héten. Lassan jobban leszek már, úgy látszik, aminek a Fatih is nagyon örül, ugyanis itthon nyilván ember módjára fújok orrot, ahelyett, hogy fütyörészve a csaphoz fáradnék harákolni.

Jó tanács: ne fázzatok meg Törökországban, mert ez az orrfolyás-téma még halálosabb, mint otthon. Nem is hinné az ember, hogy az orrfúsás mikéntje ennyire mélyen, a személyiség gyökereiből táplálkozik, de én magam fel vagyok háborodva, hogy még ezt sem csinálhatom úgy, ahogyan szeretném.