Gasztrokatasztrófa és öltöztetős játék

Pillanatok, amikor megértünk valamit az életről

Ismeritek azt, amikor valami egészen apró dolog döbbent rá titeket az élet valamelyik nagy igazságára? Ahogyan a tavaszi napfény beáramlik a szobádba és elmerengsz azon, milyen jó érzés élni. Valami ilyesmi történt velem a minap, és egy apróságból messzemenő következtetéseket sikerült levonnom.

Történt ugyanis, hogy gomba levest akartam volt főzni, de odaégettem a répát. Valószínűleg szivatóval és ragasztóoldóval kell majd levarázsolnom a darabkákat a lábos aljáról, mert egyelőre úgy tűnik, a répa hosszabb távon tervez ott maradni.  Pillanatok alatt betöltötte a lakást az édeskés égett szag, és mire a Fatih pánikban berobbant a konyhába (a következőkre gondolt: 1) kigyulladt valami 2) kigyulladt több valami, de az hótziher hogy én is bennégtem), rám talált amint a szomorúra aszott-égett répás lábast vakarászom egy falapáttal, és összetett lelki konfliktust élek át, miszerint én még egy levest sem tudok megfőzni, hát milyen feleség vagyok én egyáltalán, és mindig ez van, valamit elbasz elbaltázok a konyhában, mire vagyok én jó tehát. (Itt jutottam el az élet létkérdéseihez a hülye répa miatt.)

A Fatih általában ügyesen kezeli a pillanatokat, amikor meg vagyok sértve az életre; leültetett és megérdeklődte, hogy mit rendeljen vacsorára, és megnyugtatott, hogy a fenti fiaskó nem eredményezi a konyhától/házasságtól való diszkvalifikálásomat.

Holnap kezdek az új munkahelyemen. Erről nem akartam írni addig, amíg nem tuti, hogy felvesznek és tényleg dolgozni is fogok de úgy tűnik, most már biztos. Angolt fogok tanítani 4-5-ödikes kölyköknek egy magániskolában, ami, ha a brossúrák nem hazudnak, az ország 7. legjobb iskolája, ami azért elég kemény.

A héten szerdán voltam velük egyeztetni, és már fél lábbal az ajtón kívül voltam, amikor megkérdeztem for the sake of curiosity hogy vagyon-e dress code ebben a haladó szellemiségű, ám igencsak iszlám berendezkedésű tanintézményben.

Tanszékvezető: Nos, a farmernadrág tilos.

Én (ügyesen leplezett szívroham, dülledő szemek, agyamon végigfut hogy baszki én FOLYTON farmerban járok és hogy egyetlen farmerom van idekint, nevezetesen az, amelyik éppen rajtam van és amit az árából kifolyólag ‘business  casualként’ tartok számon, és most mi a jóisten lesz): … értem.

Tanszékvezető: A legtöbb tanárnő itt nálunk hosszú szoknyában jár. Esetleg gond lenne, ha Ön is azt viselne?

Én (pofára heggesztett joviális mosoly): Oh, ugyan, dehogy, ahhaha. Számtalan hosszú szoknyám van.

Kiszáguldottam a suliból és felhívtam a 9-FATIH-11-et és felvetettem, hogy talán vásárolgathatnánk a délután folyamán. Ó nem, semmi konkrét, csak nézelődhetnékem van. Ezen persze rögtön átlátott, mert nekem olyanom soha nincs.

Vannak azok a típusú nők, akiknek kéjes élvezeteket okoz a ruhavásárlás, próbálgatás, öltözködés és mindezek harmonikus művelése, ruhadarabok kombinálgatása, satöbbi. Én magam vagyok a divat minimal artja, számomra egy sportcipő, egy farmer (A Farmer) és egy póló, ami tükrözi személyiségem mélységeit (=mikiegeres) számomra tökéletesen kielégítő, sőt úgy érzem, energiát fektettem abba, hogy jól nézzek ki. Nem akarom azt mondani, hogy ez így jó vagy rossz, egyszerűen csak el lehet képzelni, hogy a ruhavásárlás gondolatára úgy érzem magam, mint egy macska, miközben a csap alá tartják.

Mindenesetre lettek hosszú szoknyáim, a szekrénybe akasztva várják a holnapot. Egy ideig úgy volt, hogy én is melléjük akasztom magam, mert heti órarendem még nincs és mint ma este megtudtam, holnap reggelig nem is lesz. Legyen elég annyi, hogy 11-kor lesz az első órám, most komolyan, minek annyit kíváncsiskodni. A törökökre egyébként jellemző ez a patópáluraskodás, csak semmi stressz, minden fasza lesz, inşallah, majd meglássuk testvérem. Stresszelnék én, a bennem élő európai is szíve szerint stresszelne, de… ezeknek? Minek? Úgysem értenék.