Tanulságos eset arról, hogy mit NE csinálj, ha eredendően balfasz-típus vagy
Itt, külföldre száműzve, ahol a madár sem jár, kivéve, ha az is török, a szépségápolás igazán bonyolult dolog. Otthon, mint miden jó kislány, aki nem akarja, hogy ápolatlan tramplinak tekintse a társadalom ápoltabbik fele, elmendegéltem a kozmetikusomhoz, és fizettem azért, hogy különböző, borzalmas fájdalmak árán szépülhessek.
Biztosan csak én vagyok bizalmatlan, de nem szántam rá magam, hogy idekint kozmetikus mancsaiba helyezzem magamat. Egynémely török nőt elnézve sem jön meg hozzá a kedvem kifejezetten, így maradnának a házi praktikák meg a do it yourself-cuccok. A DIY-ről (Do It Yourself), ami ugye mindig egyszerű, biztonságos és olcsó, nekem az a tapasztalatom, hogy állati bonyolult, drága, és a végén szakember választ le téged az ablaktábláról/szekrénysorról/virágágyásról, amit éppen összealkottál magadnak.
Mint minden hülye, én sem tanulok a hibáimból (legendásan szar vagyok mindenhez, amihez kézügyesség/minimális szem-kéz koordináció kéne, kivéve a hímzést), így amikor egy nagyon jó barátnőm említette, hogy a házilag készített gyanta mennyire csodálatos dolog, egyből fellelkesültem és elhatároztam, hogy belevágok a dologba, hiszen ez így olcsó lesz, biztonságos és egyszerű.
Megvettem tehát a cukrot meg a citromlevet, lelkendeztem magamban hogy mennyire gazdaságos döntést hoztam és nekifeküdtem a műveletnek. Elkészítettem a karamellát okosan. A forrás, amiből dolgoztam, említette, hogy időnként ellenőrizni kell a massza állagát, amire a legegyszerűbb (és legolcsóbb és legbiztonságosabb, ld. DIY) mód az, ha fogunk egy kanalat, a cuccba mártjuk és kicseppentünk belőle.
Én, a józan paraszti ész oszlopa a fentiek szerint cselekedtem, sőt, lepároltam a kollektív tudatból, hogy egyszersmind az állagot ÉS a hőmérsékletet is ellenőrizhetem, ha az ujjamra cseppentek belőle. Nos, ha azt mondom, kurva forró volt, azzal nem is járok az igazság közelében. Teljesen elvesztettem az irányítást a mutatóujjam felett, ami azonnal felhólyagosodott, úgyhogy valahol az “Ó hogy a Jóisten rakja bele a”-szerű sóhaj és egy artikulálatlan állati üvöltés között a csap alá vetettem magam és elkezdtem folyatni rá a hideg vizet. Mindeközben figyelő tekintetem látta, hogy a hótiszta konyharuhára is csöppent a cuccból, és ha már ott időztem a csap alatt és jobb dolgom úgysincs, valamint az égési sérülésekkel kapcsolatos tapasztalataim azt súgták, hogy az elkövetkezendő másfél órában nem is lesz, gondoltam hopp, legalább azt a picit feltörlöm onnét. Érted, hótiszta az a kurva konyharuha, hát nehogy már. Működő jobb kezem mutatóujjával fel is töröltem a retket, MINEK KÖSZÖNHETŐEN már két hólyagos mutatóujj boldog tulajdonosa lettem. Azt is mondhatnám, hogy kimaxoltam a lehetőségeimet.
Miközben két, valaha mutatóujjként funkcionáló kinövésemet a hideg víz alá tartottam, az orrommal feltárcsáztam a Fatihot, és a hazugság és őszinteség közti vékony határmezsgyén egyensúlyozva, a fájdalomtól sercegő hangon rákezdtem:
Én: Szia Fatih, milyen a meló?
Fatih: Jó, semmi különös. Minden oké? Furcsa a hangod.
Én: … megégettem magam.
Fatih: Mi? Hogyan?! Jól vagy?!
Én: Hát… csak úgy megtörtént.
Így esett hát, hogy a férjem hazaszaladt a melóból, hogy hozzon nekem égési sérülésekre való krémet, és én a két kezem közé fogtam egy pohár vizet és belelógattam a mutatóujjaimat, hogy legalább az ajtóig el tudjak menni, hogy beengedjem. Ez volt életem egyik valaha volt legbizarrabb pillanata, mely ráébresztett, hogy két működő mutatóujj nélkül az ember bizony csak por és hamu.
Hazudék, ha azt mondanám, hogy a férjem nem röhögött rajtam visítva, amikor felfejtette a történet misztikus szálait.
Másnap, megviselten a kudarctól, mintegy leforrázottan (höhö) elbattyogtam hideggyanta csíkokat venni. A Fatih szerint inkább vegyük meg azt drágábbért, mint hogy havonta nagyobb összegeket költsünk égés elleni krémekre.
:D:D:D:D:D:D szent fos :D:D:D:D:D
ember, majd megmutatom, hogy kell 😀 sikítva röhögtem sajnos én is a nyomoron :D:D:D:D szent ég, ez óriási! youtube videót néztél-e előtte? 😀
őőőő… nem. A beszámolódra és egy dívány.hu-s cikkre támaszkodtam 😀
zseniális vagy 😀 na majd a legközelebbi szeánszunkon megpróbálom megtanítani a lehetetlent 😀
😀 rendben, de előtte befáslizom magam 😀
Legalább a Karamellt nézd újra, te kis nyuszi 😀 😀 😀
(Vagy emlékezetből idézd fel, mit tett Layale a nemszimpatiche nénivel, midőn.)
Ugyanitt puszi az összes többi ujjadra, amin el tudod viselni <3 Imádás.