Madzsarisztán

Honvágy újratöltve

A minap megnéztem pár slammer-videót a neten (többek között ezt), de aztán abbahagytam, mert elkezdett hiányozni Magyarország.

Derűlátóbb vagyok a  “ha meggebedsz akkor is csak egy utolsó bevándorló senki maradsz”-féle életszemléletnél, de az elmúlt másfél hónap tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy a nyelvtudás nem könnyíti meg a beilleszkedést. Hiába tudok majdnem anyanyelvi szinten törökül, az ország pollitikai-kulturális életéből teljes mértékben ki vagyok hagyva. Vagy kihagynak. Vagy kimaradok. Tudjátok, az az érzés, mint amikor tesi órán a csapatkapitányok még csak éppen hogy elkezdték a beválogatást, de nem tudsz szabadulni attól az illetlen érzéstől, hogy téged vesznek be utoljára. Hiába érted, hogy mit mondanak, a kulturális sémák, a közeg, amimből jössz annyira más, hogy nem tudod úgy értelmezni az elhangzottakat, mint aazok, akiknek ez a kultúra a sajátjuk.

Van egy elméletem, miszerint az értelmiségi magyar ember kapcsolata Magyarországgal leírható a Stockholm-szindrómával. Nem megy vele, nem megy nélküle, ekézed és anyázod, de közben nem tudsz elszakadni tőle. Az agyamat eldobom az összes politikai balfaszkodástól, az összes politikustól akinek gerince nincs, de a pofájára elefántbőrt teregetett, hogy nehogy belepiruljon a gennyeskedésbe; a nép, az istenadta ostoba nép, aki az enyém is, de szeretem úgy érezni, hogy közöm nincs hozzájuk, mert ezek vakok és még hülyék is, benyalják amit a szájukba tol a hatalom; a munkaviszonyok, amik szerint örülj már annak is, ha szerződés nélkül, feketén alkalmazunk napi 16 órában éhbérért, mert “a mai világban nehéz munkát találni”, és tessen sziveskedni oda akasztani a lelkét, többé nem lesz már rá szüksége.

Mindezzel együtt a magyar értelmiség tunya élete hiányzik. Az életérzés, hogy összeülsz hasonszőrű értelmiségi ismerőseiddel, és bort iszogatva arról beszélgettek (órákig!), hogy ez az egész egy raklap szar, és hová tartunk, és mi lesz így velünk, és hogyan kellene jobban csinálni. A csinálás persze kimerül a beszélgetésben, esetleg tüntetésre járásban, de valódi ötletünk arra, hogy valóban hogyan lehetne ezt jobban, szerintem egyikünknek sem volt. Mindig hittem benne, hogy majd együtt kitaláljuk ezt is.

Viszonylag újkeletű csoport a cselekvő értelmiség, például a slammerek és a stand uposok, akik kilépnek a borosüveg mögül és a tömeg arcába tolják, hogy mi is a szitu. Szeretem a műfaj minden jellegzetességét; a közvetlenség illúzióját, a szójátékokat, a ritmusos beszédet, a frappánsnak álcázott, de kimo-kibaszottul-ndottan mondanivalót.

Ezekből külföldön kimarad az ember. Se bor, se szójáték, se káromkodó értelmiség. Itt inkább török teába fittyedő fejjel mantrázzuk, hogy ‘insallah’ meg hogy ‘Erdogan menjen a picsába’, és engem, az utolsó bevándorló senkiházit ez nem elégít ki intellektuálisan.
Ezért is történhetett úgy, hogy naponta átlagosan 2 órát töltök az én kedves, drága, csodálatos MAGYAR NYELVŰ könyveim között. Azok hazavisznek, a szobámba, a családomhoz. Legalábbis úgy érzem.