Repülések/zuhanások

Hűvös szelek járnak

Vége van a nyárnak, visszavonhatatlanul és végérvényesen, és úgy látszik, a nyári szünet ideje ugyanolyan misztikusan és hihetetlen sebességgel felszívódik a francba, mint amikor még az iskolapad másik oldala volt nekem a hazai pálya.
Az ember lánya nekikezd egy macskás nyújtózással és a biztos tudattal, hogy “ennek a nyárnak sosem lesz vége”, mert bármeddig előrenézel az időben, ott még mindig nyár van, szabadság és napfény – a te időd és a te nyarad.
Aztán egyszerre azon kapod magad, hogy holnap megint munkába kell menni, hogy valamiért állatira fáj a fejed, és bármit megtennél azért, hogy a szünet egy-két napocskával tovább tartson még, mert te még nem vagy felkészülve az elkövetkezőkre, csak még egy napot, légyszi, könyörgök, csak még egyetlenegy napot adjatok nekem…

Elmúlt a nyár, ami egyébként a legutálatosabb évszak az évben (a fehér bőrűek viszolygásával, árnyékból-árnyékba nindzsázok végig ezeken a hónapokon, a film noire-életem ideillő kommentje úgy hangzana, hogy “a nő elment, de a 200 faktoros napteje illata itt maradt”), és amit mégis beteges sóvárgással vártam, mert az életben minden létező jó biztos, hogy nyáron történik az emberrel. Ez életkortól függően lehet a találkozás életed szerelmével, a világ legjobb fesztiválja, egy jól megérdemelt nyaralás vagy a nehéz munkával megfaragott beach body mutogatása különböző állóvizek partján.

Vége a nyárnak, a nyárnak, amit otthon töltöttem, a nyárnak, amitől azt vártam, hogy hitesse el velem, hogy az elmúlt egy év nehézségei meg sem történtek; hogy sem én, sem a környezetem nem változtunk semmit, és a külföldön érzett honvággyal kevert légszomj nem több valami rémálomnál, ami nyom nélkül eltűnik majd, hiszen otthon vagyok, hazai pályán, körülvesz mindaz, ami az elmúlt 10 hónapban hiányzott, ami után sóvárogtam – na, az most mind-mind itt van, lehet fürdőzni a hazatérés gondtalan örömében és mindent ott folytatni, ahogy egy évvel ezelőtt abbahagytuk.

Persze az élet (vagy legalábbis az enyém) nem így működik, de amikor az ember egy nehezebb időszakot él át, olyan jó visszaregresszálódni (van ilyen szó?) öt évesre, építeni egy paplanerődöt és behúzni a kollektív belünket egy zseblámpával, és anyura meg apura gondolni, akik óriásokként tündökölnek az árnyak között, akik mindent tudnak és megoldanak, akik megvédenek mindentől; hinni a szeretet tisztító erejében, az igaz szerelemben, a barátság kötelékében, Isten könyörületében és megingathatatlanul vallani, hogy a dolog végén úgyis mindig a jó győz.
Ezt a korszakot követi egy sokkal bonyolultabb, fárasztóbb és szomorúbb, amit újgörög-albán-mexikói tudósok “felnőttkorként” aposztrofálnak, ahol már hirtelen semmi sem fekete vagy fehér, a jók néha gonoszabbak a rosszaknál, anyu és apu pedig (spoiler!) kiderült, hogy csak emberek, akik nem tudnak mindent és nem tudnak megvédeni.

Utálom a változásokat. Tényleg. A lakás minden sarkába változásirtókat, változáshálókat és ragadós változáspapírokat teszek ki, változás elleni amuletteket ragasztgatok a testhajlataimba, valamint fokhagymával dobálom őket (‘one garlic a day keeps the change away’), de az élet nagy ívben szarik a szorongásaimra (spoiler).
A három hét, amit otthon töltöttem, nemhogy felébresztett volna az elmúlt 10 hónap rémálmaiból, hanem egy baráti hátbabaszással jelezte, hogy az életemet és a kapcsolataimat alapjaiban változtatta meg a költözés és az azóta eltelt idő. Hogy vannak barátok, akikkel nem tudod ott folytatni, ahol abbahagytátok. Hogy vannak dolgok, amikről lemaradsz, dolgok, amikből kimaradsz. Hogy már nem úgy vagy otthon. Hogy ez az egész már nem az. Számomra ez egy nagyon fájdalmas tapasztalat volt. Mert a felismerés egy dolog, de utána kezdeni is kell vele valamit. Meg kell próbálni elfogadni, meg kell próbálni megszeretni ezt az új felállást. Elfogadni, hogy már nem mozogsz ugyanolyan otthonosan ebben a környezetben, mint amikor itthagytad.
Az igazat megvallva, ahogy teltek a napok, már vártam, hogy otthagyhassam az egészet és visszamenjek a férjemhez és a cicához.

És mégis, amikor elérkezik a visszautazás napja, és be vagyok szíjazva az ülésbe, a repülő felszáll és az utazás ötödik percében meglátom a házunkat (olyan pici, olyan törékeny, olyan jelentéktelen, de nekem többet jelent mindennél), már bánom az egészet, úrrá lesz rajtam a klausztrofóbia, könnyezni kezd a szemem és ha lenne vészfék egy repülőgépen, abban a pillanatban tuti meghúznám. De mivel nincs, ezért nyelem a könnyeimet Isztambulig, SIM-kártyát cserélek, felhívom a férjem, megkérdezem, hogy van a cica és próbálom magam minél hamarabb hozzászoktatni a gondolathoz, hogy otthon vagyok, itt is otthon vagyok, akkor is, ha otthon már nem vagyok annyira otthon.