Már megint akarok egy jó nagyot
Azon gondolkozom, hogy petícióba kezdek, hogy a langyi “Nemzetközi Nőnap” kifejezést átkeresztelhessük a józanabbul csengő “A Nap, Amikor a Férfiak Aláereszkednek a Hölgyekhez”-re.
Mert hogy március 8-án hirtelen mind Hölgyek leszünk, nagy hával, meg “Szebbik Nem”, meg a “Gyengébbik Nem” amitől annyira kurvára hánynom kell, de nem teszem, mert még a végén a kötelességtudattal és engedelmességgel felkent szopásálló rúzsom ráfolydogálna a gondosan szőrtelenített és olajjal kenegetett térgyemnek kalácsára, úgy meg biztosan nem kellenék egyetlen férfinak sem. Azt meg ugye nem akarhatjuk.
Hogyan plüssállatosodott el Clara Zetkin nőjogi harca?
Ha megkérdezel egy átlagos Hölgyet (broáf), hogy szereti-e a nőnapot, nagy valószínűséggel igennel felelne – ki ne szeretné? Nőként a nőnap “akarsz-e 5 centivel nagyobb pöcsöt az én költségemre?”-feelingű, mert március 8-án hajbókolnak előtted meg virágot tukmálnak az orrlikadba, meg előre engednek az ajtóban, meg átengednek a zebrán, csak azért, mert nőnek születtél. Meg kapsz smukkot, plüssmacit, szivecskés édességet, meg tehénlófaszt.
Nekem viszont igenis bajom van a nőnappal, mégpedig az, hogy elvalentinnaposodott, elcukrosodott, az egész egy pihi-puhi, eper illatú rózsaszín intimbetétre emlékeztet, ami óvón rálibben a Hölgyek szemé(rmé)re, ápol és eltakar, majd másnap reggel szárnyra kap (nedvszívó szárnyra!), hogy jövő ilyenkor hozzon enyhülést megen’.
Keserves dühöt érzek, ha Clara Zetkinre gondolok, aki a nők emancipációjáért folytatott hosszú küzdelmet, és aki az 1889-es II. Internacionálé alakuló közgyűlésén beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben, és többek között az ő érdemei vezettek az első, 1909-es nőnap megszületéséhez.
Gondolj bele, hogy mi a nőnap valódi története! Próbáld meg elképzelni, mekkora utat jártak be a feministák, köztük Clara Zelkin, és próbáld meg átérezni, hogy nőként mennyi mindent köszönhetsz nekik, kezdve az 1857-ben New York utcáin emberibb munkafeltételekért és magasabb fizetésért tüntető textilipari munkásokkal (mind-mind Hölgyek!). Gondold el, hogy Clara Zelkin beszédét egy évezredes sztereotípia ihlette, miszerint a Hölgyek helye otthon, a konyhában van, ők csak ne akarjanak dolgozgatni meg pénzt keresgetni meg érvényesülgetni.
És most vegyél egy mély levegőt, és nyisd ki a szemed – alig több, mint 100 év elég volt hozzá, hogy ebből az emancipációs küzdelemnek állított emléknapból összecsúnyázzunk valamit, aminek sokkal inkább a Gyengébbik Nem (büe) lekenyerezéséhez/a férfiak rossz lelkiismeretének kanál vízben való rapid megfojtásához van köze.
Taposol rajta egész évben? Kiszolgáltatod magad vele? Egyedül hagyod a küzdelmeivel? Semmibe szarod az álmait? Fel sem merül benned, hogy komolyan vedd? Képtelen vagy szexuálisan kielégíteni, és ezért bünteted? Bántalmazod lelkileg? Lekicsinyelgeted? Támogatás helyett inkább kijavítod, helyreteszed? Sebaj, vegyél neki virágot! Vagy csokit! Vidd el vacsorázni! Bitchez love these shits.
Mi másra is vágyhatna egy női Hölgy? Jogokra? Lehetőségekre? Támaszra? Biztonságra? A nagy büdős lófa francot! Hát NÁRCISZT akar ez, meg BONBONETTIT! Hát MIND AZT AKAR!
És hála a magasságos jóságos Istennek, ha én, törékeny Hölgy nem is tudom pontosan, hogy most az egyenlőséget válasszam-e vagy a plüsstehenet, van körülöttem egy remekül betonozott férfiak uralta társadalom, aki menten kiseggít (sic!), és hozzám bassza a plüsstehenet, meg elvisz valami drága helyre enni.
Már régóta tudom, hogy jobb az nekem, ha életem szerelme után csámpázok a magassarkú platformcipőmben, hiszen én csak egy nő vagyok, akinek, ugye, ahogy a vén kecske Freud is megaszonta, még a klitorális orgazmusa is alsóbbrendű – gondolom, mert ahhoz nem kell férfi.
A férfiak persze tisztelik a nőket, ez a mindennapokban világosan látszik, nem szeretnék igazságtalan lenni. Nem tudom, veled mik jönnek szembe a’ interneten, de én például mindig, amikor valami híres nőlényről olvasok, alatta százával sorjáznak a kommentek, hogy “há’ nemt’om atomfizikusnak/kaszkadőrnek/fodrásznak/állatorvosnak/agysebésznek milyen, de azé’ én csak megbasznám, höhö”, és ilyenkor az én alsóbbrendű női agycsökevényem erőlködve próbálja felfejteni ezt a nyilvánvalóan komplex és magasabb rendű kódrendszert, hogy ez most bók akar-e lenni, vagy mi a csecs, de egy nap majd csak kipróbálom ezt a dolgot magam is, és bekommentelem valahova, hogy
“asztronautának lehet hogy szar, de azért ráülnék az arcára.”
És akkor majd látják, hogy nem csak a férfiak tisztelnek engem, de én is őket. A saját nyelvükön csak értenek.
***
Nagyon figyelj a kapcsolatodra, ne csak ma, Hölgynapon, hanem minden nap. Jól bánik veled? Büntet valamiért? Melletted áll? Komolyan vesz? Segít? Elnyom? Szépen beszél veled?
Korábbi tapasztalataimból tudom, hogy mélyről jövő lendülettel képes egy nő védelmezni egy ótvaros kapcsolatot mind maga, mind a külvilág előtt, de ha ezeket az egyszerű kérdéseket felteszed magadnak és meg is válaszolod őket, akkor már viszonylag kitisztul a kép.
Legyen ez a nőnap valódi értékekkel és tartalommal teli, nem csak a nőknek, de minden olyan férfinak is, aki hisz bennünk, aki elhiszi hogy megérdemeljük hogy egyenlő jogaink és lehetőségeink legyenek az életben – egyikük történetesen, hála legyen érte, a férjem.
Figyu Zsuzsó, ez megint fantörpikus !
!!!
*fangirling sister noises*
Ez volt a legklasszabb nőnapi ajándék! Megsimogatta a lelkemet, ritka fos napom volt tegnap, most ezzel a balzsammal gyógyítgatom.
A nárcisz többszörösen talált, a virágot imádom, mert a tavasz meg minden – de az agyon és/vagy rosszul szeretett anyucik kicsi nárciszaitól már nagyon herótom van.
Nagyon örülök, hogy jobbá tehettem a napodat! Gyere máskor is..!
Nagyon igaz, amit a nárciszokról írsz; nagyon nem mindegy, hogy miért/hogyan jönnek azok a nárciszok.
jajjde..!!
Bravó Zsuzsi! Ez ül!/ne!/! Bárkinek az arcán!
Az Embered megengedte, hogy ilyesmit írkáljál, canım? 😛