Egy like = egy ima

Nincs is szívderítőbb és vidámabb téma, amiről érdemes lehet írni,  megtörve a blog évek óta elhúzódó téli álmát, mint a Barış Pınarı Harekatı, avagy a Béke-forrás hadművelet és az ennek kapcsán megszületett írások.

Azoknak, akik az elmúlt napjaikat egy kő alatt ücsörögve töltötték, gyorsan elmondom, hogy a Béke-forrás hadművelet nem más, mint Törökország hadseregének kísérlete arra, hogy a török határ mellett, szír területen létrehozzanak egy kb. 30 km széles „biztonságos zónát”, ami idővel alkalmas lehet arra, hogy a jelenleg Törökországban élő, Aleppó területéről elmenekült családok (javarészt arabok és türkmenek) oda visszaköltözhessenek.

Mivel évek óta nem írtam semmit, ami hosszabb egy bevásárló listánál, és mivel annyira állatira komplex ez az egész fostenger, amiben most könyékig fogunk turkálni, ezért nem állítom, hogy ez lesz életem írása, de mivel a végére úgyis halálra fognak kövezni, azt hiszem, felesleges ezen aggódnom.

Fejünkre visszahull az ágytál és hasonló apokrif átkok

Most tényleg nem felvágásból írom –mert később fontos lesz-, de a téma érzékenységére való tekintettel három nyelven kezdtem utánaolvasni a Barış Pınarı Harekatıval kapcsolatos híreknek, kezdve ugye az EU elmarasztaló nyilatkozatával, amit kiküldtek ugyan, de a magyar fél időhúzása miatt a hadművelet megkezdése után.
Minél több nyelven és minél több hírt olvasok el, annál nyomorultabbul és tehetetlenebbnek érzem magam, mert mindenki mást ír. Ezek nem bulvárlapok vagy kommentek, ezek hírportálok, hozzátenném. A török híroldalak szerint Magyarország azonnali indoklása a vétó mellé úgy szólt, hogy (engedjétek meg, hogy törökből direkt lefordítsam)

„egy ország képes megvédeni a saját határait”

ami, tekintve hogy kb. a strasbourgi bíróság 15. elmarasztaló visszajelzésénél járunk tranzit zóna-ügyben, elég meredek válasz. Ezzel szemben a magyar hírportálok kora estig azt sem mondták, hogy „mukk”, majd megjelentették a külügy magyarázatát, amiben viszont a fenti mondtat éppen nulla alkalommal szerepel, és az is kiderül belőle, hogy ugyanaznap estére aláírták a nyilatkozatot. Ezek apróságnak tűnnek, de amikor fennáll a veszélye annak, hogy egy adott téma érzékenysége miatt az észérvek fölött az indulat kerül vezető helyzetbe, szerintem fontos lenne a pontos tájékoztatás.

Ami elsőre szíven ütött, az a fenti vétó kapcsán kihányódott facebook-irodalom. Olyan bejegyzések születnek az idegállapotba került, remegve cigarettázó liberális értelmiségi (?) kezek alatt, hogy csillagokat látok. Idéznék párat: „Orbán odadobta a kurd népet a törökök elé”, meg hogy „visszaszáll fejünkre a szégyen”, de álljunk meg egy picinkó incuri pincuri pillanatra, hogy megkérdezhessem két önostorozó komment között, hogy mi a kékeres kilenclyukú altfurulyáról is beszélünk? Én értem, hogy erős érzelmek hatására az ember hangulatba jön és olyan dolgokat ír, amik nem feltétlenül igazak, pl. „pillangók vannak a gyomromban” vagy „szétmegy a fejem”, de az azért mégsem egy politikai tudósítás ugye, és én tényleg elég távol állok az elvárt és üdvözölt Orbán-rajongó típusától, meg tudom én hogy minden evilági rossz tőle jön, az alsóbbik feléből, és ő a bibliai Fenevad maga, vérgőzös pusztulást és rühöt hoz, bármerre jár, de most tényleg elhiszi bárki, hogy ő maga tornyosult a kurd nép felé, majd taszajtott egyet rajtuk?

Rosszul érint, hogy vannak emberek, akik most elhiszik, hogy ha a magyar külügy időben aláírja ezt az igazgatói intőt, akkor most nem történne az, ami történik, sőt, ezeknek a szellemi ejakulációknak a szerzői tovább mennek, mert egyenesen a magyar népre sújtanak le, amit, mint a nép leánya, én állatira kikérek magamnak.
Rosszul érint, hogy egy csomó ember a környezetemből azt hiszi, hogy a politizálástól majd kurvára értelmiséginek fog tűnni, ezért a fenti témában is rekordsebességgel alkot véleményt, mert elolvasott egy wikipédia- és két 444-cikket, tehát már nagyon felkészült; könyörgöm, láttátok már a politikusok FEJÉT? Hát a politikát értelmiségi hobbinak gondolni olyan, mint megvenni valamit csak mert egy influencer reklámozza! Ha a politikától olyan rettentő okos és értelmiségi és művelt lesz valaki, mivel magyarázzátok nekem az államférfiaink és –asszonyaink ábrázatát, komolyan?

Következőnek pedig hadd tegyem fel a kérdést, hogy valóban van-e köztünk olyan, aki még komolyan veszi az Európai Unió vezetőségét. Kivénhedt, totyakos emberek csoportja, akiknek a jövőre vonatkozó tervük nincs (legyen szó valamiféle európai egység kiépítéséről vaaaaagy akár egy menekülthullám kezeléséről [az első körben is úgy voltak vele, hogy megszagoltattak némi dellát Törökországgal, cserébe azért, hogy fogja ott a menekülteket és szórakozzon velük ő]), de minden eshetőségre van egy lepecsételt nyomtatványuk, amit osztályfőnöki ejnye-bejnye keretében kiküldenek az érintettnek, aki majd, őőő, hát, biztos máshogy fog majd csinálni valamit, mert, őőő, kapott egy ilyen elmarasztaló levelet.

Ami egyébként hol is volt mondjuk az 1995-ös srebrenicai mészárlás idején? Jó, jó, internet nem volt, nem lehetett acsarkodva kommentelni meg like-olni (amit meg is éreztek biztosan a bőrükön szegény bosnyákok), na de azért ne mondja nekem senki, hogy nem lehetett volna kiküldeni néhány feddő hangvételű levelet közbeavatkozni vagy valami, főleg az ott állomásozó NATO-csapatoktól kérdezném, hogy mi a fetva, ugye. A kevesebb, mint egy hónap alatt amúgy több, mint 8000 embert mészárolt le a hadsereg, főként fiatal fiúkat, zárójelben jegyzem meg. (Véletlenül van egy szerb barátnőm, aki az anyukájával és a bátyjával a házuk pincéjében kuksolta végig a bombázások és öldöklések nagy részét. Ma már túl van a harmincon, de mindig elbőgi magát, mikor meséli, hogy mindennap arról beszéltek abban a dohos-penészes szarfészekben bújkálva, hogy most már bármelyik nap jöhet a segítség, mert ugye NATO meg EU… meg a nagy lófasz.)

A török-kurd konfliktus

Na tessék, egy újabb téma, amiben mindenki szakértő lett az elmúlt években (kivéve persze a hülye törököket, akik mintegy 30 éve nem tudják megoldani ezt a helyzetet, pedig nekem innen a kanapéról milyen remekül sikerült, hát adjanak a kurdoknak főőőődet oszt’ hadd menjenek); elnyomó hatalom kontra elnyomott, tisztes szegénységben, de büszkén élő nemzet, aki saját autonómiájáért, kultúrájáért, múltjáért és jövőjéért szakadatlanul küzd – nem kétséges, hogy kinek szurkolunk ezen a történelmi focimeccsen (hiszen, ahogy ma volt szerencsém olvasni a fészbúkon, még a kurdok zászlója is ugyanolyan színekből áll, mint a mienk [épp mint Bulgária, Irán, Olaszország, Libanon, Madagaszkár, Omán, Mexikó, a Maldív-szigetek, Rabat, Santa Perpétua de Mogoda és Tadzsikisztán], ez is bizonyítja, hogy mi mennyire testvérek vagyunk (?)… vagy inkább azt, hogy az országok előszeretettel válogatnak ugyanabból az 5-6 színből).

Anno mikor multinál dolgoztam, volt egy arab munkatársam. Jófej srác volt, vicces, légiesen könnyed hímsovinizmusba mártva, remekül elvoltunk együtt, de a mai napig emlékszem mennyire felbosszantott, amikor a magyar politikai helyzetet próbálta elmagyarázni nekem; hogy miért Orbán a legjobb és hogy ez az ország mennyire baromira élhető (mondja ezt valaki, aki aranykanállal a szájában született az Emirátusokban… hiteles!), és én nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mégis milyen jogon formál ő véleményt egy olyan ország helyzetéről, amiről szart se tud, hiszen nem itt nőtt fel, alig 1 éve ha itt él, a nyelvet nem beszéli, már a „kérek eccigit” meg a „sörtiszok” szintjén túl, az ő sejtjeibe nem ivódott be a magyar ugar köszvényes-kilátástalan-kiábrándult-komplexusos esszenciája, úgyhogy akár be is foghatná az arcát – na, most valami hasonlót éreznek a környezetemben élő törökök, akiket a budapesti munkatársaik (!) vagy egyenesen főnökeik (!!) vonnak kérdőre egy-egy kávészünetben.

Kicsinység történelem és közel-keleti fincsi

 

A török-kurd konfliktus jóval összetettebb és érzékenyebb téma annál, mint amilyennek az ember gondolná 1-2 index-cikk elfogyasztása után. Bármennyire is úgy állítja be egy átlag magyar újságcikk, hogy adottak a törökök és a kurdok, utóbbiak egy saját ország reményében szabadságharcolnak az előbbiekkel, akik pedig orvul elnyomják őket, és slussz – a dolog ennél bonyolultabb.

Szép Törökország 783,356 négyzetkilométernyi alapterületén saccra 30 különböző nemzetiség él, legnagyobb százalékban törökök és kurdok, őket követik az arabok, a bosnyákok, örmények, perzsák, szerbek, zazák, krími tatárok, azeriek, csecsenek, szóval sokszínű a társaság. Most nem térnék ki hosszabban az Oszmán Birodalom diversity-fétisére, aki akar, utána tud nézni, a lényeg, hogy a sokszínűség nem kizáró tényezője, hanem feltétele lehetett a török/oszmán egységnek.

A vájtfülű olvasóknak feltűnhetett már, hogy vannak olyan országok ebben a szivárványos világban, akik kifejezett élvezettel alkalmazzák egy másik országban a belülről bomlasztás technikáját saját térnyerésük érdekében (politikailag vagy földrajzilag); ha jól rémlik, a szovjetek nem meghívóval érkeztek Afganisztánba 1979-ben (minek eredményeként olyan olvasó- és hímzőkörök jöttek ott létre, mint az Al-Kaida vagy a Taliban), de a briteket sem kérte senki, hogy kavargassák meg az iráni politikát Mohammad Reza Sah uralkodása alatt. Na tök mindegy, a lényeg, hogy a Közel-Keleten nem kell nagyítóval keresni ahhoz, hogy olyan, romokban fetrengő, elmaradott országokat találjunk, amik köszönik, állati jól elvoltak a maguk kis polgárháborúi előtt.
Nincs annyi csillag az égen, ahány témában nem értek egyet a kedves Recep Tayyip Erdoğan bácsival, de ha valamire, akkor erre az „egységben az erő”-cuccra nagyon ráérzett. A kurdok nem azért nem kapnak tálcán, masnival átkötve egy falatot az országból, mert a török kormány despota g*cikből áll és direkt jó nekik, ha a kurdok szenvednek, hanem mert úgy vannak vele, hogy a kurdokat semmi sem különbözteti meg a szintén törökországi lázoktól, kipcsakoktól, zazáktól vagy a cserkeszektől, és nem értik, hogy miért kellene a saját hazájuk egy részéről önként és dalolva lemondaniuk a kurdok kedvéért, ezzel megbontva az ország egységét és tálcán kínálni a lehetőséget a haszonlesőbb országoknak, hogy Törökországot (is) felprédálják, mint annyi más országgal megtették már a Közel-Keleten.

A törökországi kurdok a szélsőséges kisebbségtől eltekintve (bocsi, de tényleg így van) nagyon jól megvannak a törökökkel. Évekig éltem Törökországban, sok kurdot ismerek, és a többségük köszöni szépen, remekül megvan. A kurd nyelv nem tiltott az országban (sőt, a 2000-es évektől jogi eljárás is indítható rajta), beszélheti akinek kedve van hozzá, Mardinban kurdológia tanszék is van (nem vicc!), ha valaki ezzel akarna foglalkozni, mindent egybevetve minden olyan lehetőség biztosított számukra az országban, amivel bármelyik más nemzetiségből jövő állampolgár bír (tény, hogy ez a 2000-es évek elejétől van így);  engem vizsgált már kurd orvos, az egyik legközelebbi barátom (kurd) ügyvédként dolgozik, de az Ak Partitól elkezdve a kormánypárti és ellenzéki politikában is szép számmal dolgoznak. A kinti szomszédaink is kurdok, az egész apartman (tizenkét emeletnyi, egyenként átlag harmincfős török család) imádja őket, összejárnak trécselni, részei egymás életének.

 

De akkor honnan jön ez a fixáció az autonómiával meg a saját országgal?

 

Az első világháborúban a törökök is a vesztes oldalon végezték, és az 1920-as sevrés-i békeszerződés értelmében elvesztették volna az országuk területének bő kétharmadát (does it ring a bell, nyájas olvasó?). Ez a szerződés ismerte el a kurdok autonómiához és függetlenséghez való jogát is.
Ekkor lépett színre a fiatal Mustafa Kemal, aki lángoló lelkű vezérként próbálta elhitetni a néppel, hogy ennek nem kell így lennie, és kezdetét vette a török Függetlenségi Háború, amiről, azt hiszem, egy korábbi bejegyzésben már több szó is esett. 1923-ban véget értek a harcok, az elvesztett területek jó részét visszaszerezték a törökök, és a régi-új országhatárokat a lausanne-i békeszerződésben rögzítették, a sevrés-i pedig semmissé lett. (Erről csak azért írtam ennyire hosszan, mert sajnos sok forrásban úgy próbálják beállítani a történetet, mintha a törökök kifejezetten a kurdok kárára kezdtek volna bele a Függetlenségi Háborúba, holott erről aztán igazán szó sem volt.)

1978-ban Abdullah Öcalan (ejtsd: Ödzsálán) aztán megalapította a törökországi Kurd Munkáspártot, röviden a PKK-t, amit még önmaga is „török elnyomás ellen harcoló gerillaszervezetként” aposztrofált, nem pedig politikai pártként. Ha valakit részletesen érdekel, hogyan alakult a PKK és a török kormány közti összecsapások, ill. békekötési kísérletek, annak ajánlom ezt a tanulmányt még 2013-ból. Oh the irony, a tanulmány a békekötés közeli ígéretével zárul, pont abból az évből, amikor a PKK ráerősített a törökországi robbantásokra.

Nekem mondhatják, hogy milyen szép dolog a szabadságért harcolni, de ha gyerekeket, anyukákat a kiskölykükkel, éjszakai szórakozóhelyeket és kurd esküvőket (LOL) robbantasz fel, akkor nem szabadságharcos vagy, hanem közönséges terrorista, és, mint ilyenre, kötelességem minden követelésedre nemet mondani.
Biztos vagyok benne hogy annak idején mindenki olvasott ilyen „pattanásos vagyok és randa, mit tegyek hogy ne verjenek bucira minden nap a gimiben?” típusú ön- és közsegítő könyveket. Talán emlékszünk, hogy ezeknek az egyes számú bully-leszerelő szabálya a teljes ignorálás. „Nézz át rajta!” mondja a könyv, „Tégy úgy, mintha nem hallanád!”, mert „a bullynak ha megadod, amire vágyik, csak mégjobban be fog vadulni”. Ehhez képest tök érdekes, hogy az ország fele jelenleg ezerrel szurkol egy népcsoportnak (mármint azt hiszi, hogy egy népcsoportnak szurkol, pedig egy terrorista sejtnek), akikről nem tud semmit, és petíciókat ír alá meg a törököket anyázza. A fotelból. Bár ha visszaemlékszünk arra, amikor 5-6 évvel ezelőtt fürtökben léptek le az európai kamaszok, hogy az ISIS-hez csatlakozva harcolhassanak… már nem is annyira meglepő.  (Lehet valami ezekben a csillogó szemű, szélsőséges iszlámot hirdető terroristákban, mert az ottani férfiakat valamiért rettentő ellenállhatatlannak és férfiasnak, a géppisztolyos nőket pedig bátornak meg emancipáltnak gondoljuk.)

Pónik, szivárványok, amcsik és zsidók

 

Szeretném, ha senki sem hinné, hogy az Aleppó-közeli állapotok a török behatolás előtt olyan baromira paradicsomiak lettek volna. A török határmenti szír területeken a PYD (a szíriai PKK) és az ISIS összecsapásai miatt élhetetlenné vált a terület, és az ott élő türkmenek és arabok fogták a cuccukat és zsa Törökország, azon belül is főleg Adana vagy Gaziantep.
A nyáron másfél hónapot töltöttem Adanában a családunknál, és ennek az időnek jó része arra ment el, hogy az oda menekült türkmen családokat látogattam és beszélgettem velük. A legtöbbjük nyomorban él, hiszen a huszonhat gyerek mellett a nők nem tudnak dolgozni, a férjeik pedig vagy nem kapnak munkát, vagy ha kapnak is, feketén és olcsóért, így a helyi törökök adományaira nagy szükségük van, ugyanúgy, ahogy a szír menekülteknek is a városban. Ezeknek a családoknak egyike sem azért hagyta ott Aleppót, mert túl vajas volt a kifli és az agyukra mentek az éneklő erdei állatkák reggelente.

A lángoló népharag tüzébe hugyálva szabad-e megkérdeznem egyébként, hogy miért is a törökökre haragszunk most, amikor a közelmúltban a franciák, az angolok és Amerika összekapaszkodva tomahawk-rakétákkal bombázta a szír fővárost? Vagy amikor Izrael csinálta ugyanezt? Rájuk miért nem haragszunk? Ott nem haltak meg emberek?

Törökország évek óta hullára egyedül van hagyva a menekültproblémájával, tetejébe a PKK határmenti robbantásokkal (amikben, fun fact, civilek halnak és sérülnek meg, nem ritkán kisgyerekek), ezért úgy érzi, ideje stabilizálni Aleppó környékét, és megkísérelni visszatelepíteni az onnan elmenekült családokat (mert nem, az a terület sosem volt a PYD tulajdona, akiket bármennyire is imádunk most, akkor is terroristák, ugyanúgy, mint az ISIS, akivel évekig harcoltak egy területért, ami egyiküket sem illetné meg – eközben Aszad hüppögve bújkál valahol -, ja, és mindkét oldalnak valahogy amerikai fegyverek vannak a kezében. De valamiért ez senkinek nem szúrja a szemét). Ez nem háború, és nem a kurdok ellen vívják, hanem egy PKK és egy PYD nevű terrorszervezet ellen, akiknek a lelkén több ezer civil vére szárad már.
Fun fact: annak, aki azon herpegne, hogy a PKK és a PYD nem ugyanaz, küldöm szeretettel ezt a kedves kis PYD-plakátot, Apo Öcalan arcoskájával.

Ide lőjetek

Abbafejezem, így is túl hosszúra nyúlt. A félreértések elkerülése végett, én nem a háború mellett kampányolok, semmi bajom a kurdokkal/arabokkal/pirézekkel, de azt gondoltam, egy próbát megér leírni ezeket, hátha pár embernek átkattan valami, és kievickél a „hullarabló Magyarország, gyalázat a neved!”-hangulatból, meg lelép a „rohaggggyon meg Törökország”-tripről is. Én láttam az antepi menekülttáborokat, láttam az adanai türkmeneket és szíreket, beszéltem, akivel csak tudtam, és mennyire állatira igaza volt Platónnak, aki azt mondta, hogy azt az egy dolgot tudja, hogy nem tud semmit; talán megértitek, hogy mennyire fájdalmas innen nézve az emberek fröcsögése és gyűlölete. A nyelvenként változó újságcikktartalmak, az egymás ellen hergelő politikusok, az indulatkeltés mind csak eszközök arra, hogy az érzelmeinkre és az indulatainkra fűzve kedvükre rángathassanak bennünket. Véletlen lenne, hogy például a PKK-robbantásokról vagy Öcalan nőkínzásairól nem találni magyar forrást? Vagy miért nem írnak itthon a törökországi kurd anyák tüntetéseiről, ahol a HDP-székházak (HDP= PKK, csak öltönyben) előtt könyörögnek, hogy a hegyekbe húzódott kölykeik inkább jöjjenek vissza és hagyják a fekete rákba az egészet?

 Míg te csordultig telsz keserűséggel, Merkel és Trump együtt pezsiznek valahol, Karácsony és Tarlós egymás mellé ül az olcsósított Gundel-kantinban, és munkaidő után magasról tosznak a lelkivilágodra, mert ez is csak egy meló, akkor is, ha te tönkremész bele.

Legközelebb, amikor azt érzed, hogy most felhorgad benned a kifinomult európai értelmiségi egy másik országban történtekkel kapcsolatban, és miközben kommentezéshez ülsz, vérben forgó/ könnyben úszó (habitus kérdése) szemeiddel tűpontosan beméred a valóságot, és azt érzed, hogy most aztán mindent állatira megértettél, akkor dobj el mindent és bújj a sarokba amíg elmúlik, mert valaki valahol használ téged és gerjesztve az indulataidat eltávolít mindentől, ami emberivé tesz.