A fény az alagút végén

Icc dö fááájnöl káuntdáun

leaving school
Így lécelek le az utolsó iskolai napon

Nem hittem volna, hogy ez a gyakorlatban lehetséges, de bazmeg jobban várom a tanév végét tanárként, mint anno diákként. Ha az Utolsó Tanítási Nap emberi lény lenne és összetalálkoznánk, bármit megadnék neki azért, hogy az enyém legyen. BÁRMIT. A vesém. Az álmaim. Az utolsó cigim. A testem. A kávém.

Nem elég, hogy a gyerekek hisztérikusan, ugatva vinnyognak és nyivákolva kikérik maguknak, ha órát szeretnél tartani (az ő fejükben ugye már nyár van, csak én, a rendszer szolgája, a Gonosz Tanár, nyilván perverz módon örömömet lelem abban, ha angol órák keretében vasalom az agyukat, pedig a nagy tehénlófaszt, ha gyereket látok, sírhatnékom van, és bárhol szívesebben lennék, mint az iskolában, még egy Fásy Ádám-koncerten is), az oskola vezetősége valamiért logikusnak tartotta az összes létező iskolai programot az utolsó 4 hétbe belesűríteni, mintegy feldobva ezzel a korábbi nyolc kopár-lófasse-történik hónap ördögszekeres sivatagát.

Így ugye a két héttel ezelőtti színházi estet követték múlt héten az alsó tagozatosok portfólió-bemutatói, ami nem más, mint a szülők önkielégítése az iskola falain belül, miközben csemetéjük prezentálja, mi mindent is tanult ebben a tanévben – például angolból.

imagesRám a másodikosok jutottak. Miután letoltam az aznapi rengeteg órámat, elfoglaltam kicsiny szobácskámat, és megkezdődött az uccu-seggem-láss-vásárt háromórás verziója, minden körben az alábbi forgatókönyv szerint:

  1. A drága gyermek belép a terembe a büszke szülőkkel, kik helyet foglalnak és elegáns intéssel jelzik, ha kezdődhet a show.
  2. A tündéri kis prüntyőke odalép a falra flexizett játékórához, s miközben elmeséli egy átlagos napját, az óramutatókat úgy állítja, hogy az eldalolt tevékenység idejét mutassák.
  3. A szülők az ear- és az eyegasm tüneteit kezdik mutatni, szemük elfelhősödik, arcuk kipirul. Jukkapálma aloéba mártott levelével legyezem őket.
  4. Az aprócska istenveré istenáldása ezután felolvassa saját kézzel-lábbal írt klasszikus művét, amely vagy a “MY HOUSE” vagy a “MY DREAMJOB” címet viseli, mindenesetre bestseller-gyanús.
  5. A miniatúr zsenimanó ezek után elmeséli, mi hol található az utcájukban, és az állítás valóságtartalmát rajzokkal igazolja.
  6. A gyermek lelkendezve beszámol egy családi piknikről.
  7. A szülők ájuldozva orgazmálnak. Nedves törlőkendőt nyújtok át nekik, majd kikísérem őket.
  8. A drága gyermek belép a terembe a büszke szülőkkel, kik helyet foglalnak és elegáns intéssel jelzik, ha kezdődhet a show.

Satöbbi-satöbbi.

Ugyan nem én vagyok a másodikosok fő angol tanára, de azt gyanítottam, hogy leleményes kollégáim kissé belejavítottak a szörnyikék könyveibe, hovatovább ők írták meg az egészet, na persze csak a gördülékenyebb prezentáció és a jobb hatás érdekében. Emiatt volt néhány kínos pillanat, mint amikor egy kissrác nagy nehezen felolvasta remekműve első gondolatát (“I want to be a solider because I love my country”/”Katona szeretnék lenni, mert szeretem a hazámat”), sokatmondóan az apja szemébe nézett, mint aki át is érzi, amiről beszél, aztán hozzám fordult és így szólt (nyilván törökül):

– Kérdezhetek valamit? Mi az a country?

Mit is lehet erre felelni? Az apa szúrós tekintete átfúrja az agyam, lüktet a lila fején az értetlenkedés és a gyanú árnyéka is átsuhan ottomán vonásain. Mit is lehet erre most felelni? Bátorítóan rámosolyogtam a kisdedre és azt feleltem:

-Az egy zenei irányzat, kedveském.

De mondjuk az is igen érdekes volt, hogy minden egyes istenverte kölyök utcája ugyanúgy néz ki; a játszótérrel szemben van egy park, az étterem mellett meg kórház meg ilyenek (itt nyilván ezeket az elöljárókat kellett használniuk, mint “előtt” meg “mögött” meg ilyen szarok). Az ötödik gyermek után már kívülről tudtam, mi hol van abban a tetves utcában, és elkezdett gyanússá válni, hogy most akkor a 2/C vagy testületileg ugyanabban az utcában lakik, vagy ezt bizony egy szemfüles kolléga bölcsen felírta ezt a kis etüdöt a táblára, oszték onnan kellett lemásolni jól.

De a legjobb az a balerinaruhás kislány volt, aki a pokol angyala-stílusú kétméteres ősrocker ősállat apjával érkezett. Amikor a kislány a piknikről csicsergett (“Szendvicset eszünk és limonádét iszunk” – az előre betanult szöveg, abból kiindulva, hogy a 2/C 90%-a ezeket konzumálta a családi pikniken), az apja ököllel az asztalra vert (amitől leszállt ijedtemben a tököm), harsányan felröhögött és társalgási (üvöltő) hangnemben ezt mondta:

-Kislányom, egyetlen virágom, na ne kamuzzál már! Szendvics? Limonádé?! Hiszen te hamburgert zabálsz, apád meg sört iszik!!

Életemben nem röhögtem még annyira, mint akkor.

Tanulság: mindenki láthatja, hogy a kölyök nem hiába jár hát drága magániskolába – lám, milyen remekül bemagolja azt, amit a tanár ír meg helyette.

“A fény az alagút végén” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kicsit aggódom, mi lesz, ha az igazgatótok valahogy hozzájut a High School Musicalhez…

    egyébiránt nagyon, nagyon csúnyán röhögök 😀 😀 😀 … no persze, a magyar magániskolák teljesen mások, ott megbecsülik a lehetőségeket. Sosem osztották ki az egyetlen megírt médiadolgozat vázlatát a csoport többi tagjának, hogy hátha így másfél hónappal a határidő után mégis belekezdenének esetleg 😀 (Nem, nem használták papírrepülő-alapanyagnak meg cigisodrásra meg pókerparti-eredmény rögzítésére.)

  2. Azért a “Fásy Ádám-koncert”-koncert hasonlat erős volt… Remélem, annyira tényleg nem rossz, mert akkor menekítőcsapatokat kell érted küldeni 🙂

    Egyébként meg köszi a szokásos remek életképedet, mindig feldobod vele a napom!

  3. Hát, mit is mondhatnék: mindjárt vége, Te jössz haza és addig is legalább mi nagyon jól szórakozunk. Köszönjük.

Hozzászólás a(z) ZsuzsaBehrem bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..