Money talks

Retkes pénzügyek

Országot váltani nem olcsó mulatság (és nem is mulatságos). Az egy dolog, hogy az egész a repjeggyel kezdődik, meg a bőröndök plusz díjával, de ne felejtsük el a dolog hivatali részét sem; különböző engedélyek meg jóváhagyások meg papírok után rohangálás lógó nyelvvel és megcsömörlött lélekkel. Csak a héten eddig vagy 120k-t költöttünk szerény személyemre.

Mission: Residence Permit

Ahhoz, hogy a tartózkodási engedélyt lobogtathasd üdvözült pofával, kell egy csomó barom papír (pre-papírnak neveztem őket, mert önmagukban szart se érnek, de nélkülük nem jutsz el A-ból B-be) meg igazolás, kezdve a házassági anyakönyvi kivonattól a tartózkodási helyed tulajdoni lapjáig. Amennyire én látom, a török államháztartás szemében én egy parazita vagyok, aki a Fatih nevű gazdatestben telepedett meg, ezért ahhoz, hogy én kaphassak tartózkodásit, főleg az ő papírjaira volt szükség. Fizetési avízió, biztosítási anyám, meg persze prezentálnia kellett a krisztusi kereszt egy darabkáját is. Ezeket aztán szépen  betalicskáztuk a bevándorlásiakhoz a múlt héten egy olyan díjszabás ellenében, ami egyszerre késztetett szomorú merengésre és hisztérikus röhögésre, de lényeg a lényeg, hogy tegnap óta a kezemben van a tartózkodási engedélyem, amin olyan igazi “szopjatok le”-fejem van, de ugye nem adhatok mást, csak mi lényegem, ráadásul a képet közvetlenül azután készítették, hogy beavattak az eljárás anyagi vonazatiba.

Mission: Work Permit

A másik kedvencem, amivel a héten unalmas óráimat töltöttem ki úgy délután 4 és este 8 között, az a munkavállalási engedély körüli baszomkodás. Az iskola, ahol dolgozom, az ősi török “Sejj, ez még nagyon ráér insallah”-elvet követi, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy találomra bekérnek tőlem ezt-azt (diploma, TOEFL-nyelvvizsga, gyerekkori fénykép, etc.) amit aztán pár nap múlva visszaadnak, hogy “Jó ez, jó ez, de le kéne fordíttatni törökre meg hitelesíttetni.” A kettő között ugyan csak pár nap telik el, de hirtelen nagyon sürgős lesz nekik az egész és tikkelő szemmel kérdezik, hogy mikorra is tudod elintézni ezt itt mind, schnellbe.
A dolognak olyan az ő természetje, hogy miután a fentieket megcsinálod egy rahedli pénzért, a suli továbbküldi a cuccot a Mágiaügyi Minisztériumnak, akik vállat vonnak és áttolják Ankarába, akik hümmögnek és jó esetben hozzájárulnak, hogy tanárként kártékonykodjak eme dicső földön, majd visszadobják az összes cuccost, és akkor jövő ilyenkorra már kézhez is kapom az engedélyemet. DE! Öröm az ürömben! Legalább itt nincs OFFI. A Bölcs Hangyászsün jógapózban áldom az eget azért, hogy legalább velük nem kell baszakodn intézkednem. Ha van hely a földön, ahol egy az egyben lefoszlik rólam a kultúra, hát akkor az az OFFI területe. Az egykedvű buziskodás, a díjszabásaik arcpirító jellege, az arckifejezésük… Szívlapáttal szenderíteném jobblétre az egész kócerájt. Itt csak beviszed a papírjaidat egy tetszőleges fordítóhoz aztán sanyi.

Mindent egybevetve a török hivatali intézkedés élhetőbb a magyarnál, még ha nem is olcsóbb. Itt legalább van a rendszerben valami emberiesség; ha küldeményt mész átvenni a postára (true story!), de az a futárnál van ugye zárásig, és dolgod végezetlenül kell távoznod, az ügyintéző simán megadja neked a kézbesítő telefonszámát, hogy hívd fel és dealeljétek le a dolgot. Ha kisgyerekkel érkezel az állomásra szakadó esőben, a sofőr kinyitja a jármű ajtajait idő előtt, hogy “ne ázzon meg az apróság.” Ha leinted a buszvezetőt az út szélén, mert a megállót már nem érnéd el időben, akkor megáll és felenged. Az itteni rendszer próbál tenni azért, hogy jobban érezd magad, vagy legalább nem leli örömét abban, hogy megnyújtja a szenvedéseidet.