A világ legnehezebb ingyenmelója
Coelhót lehet székrekeszteni az anyukás bölcsességekkel és idézetekkel – hogy mennyire szuperek, erősek, odaadóak, fantasztikusak és tiszteletreméltóak. 
Be kell vallani, hogy ebben valóban van némi igazság; én személy szerint az anyukák nagy rajongója vagyok, főleg a sajátomé.
Az én anyám fantasztikus nő. Erről nem is nyitnék vitát, ezt kész tényként kell kezelni. Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, az az erős-rettenthetetlen-szép-okos-intelligens-tanult-felvilágosult-gondolkodó-inspiráló-bátor-gyengéd lenne, és még ez is kevés ahhoz, hogy pontos képet fessen róla.
Arra nevelt, hogy jónak lenni fontosabb a sikernél, és hogy kötelességem segíteni azoknak, akik nálam kevésbé szerencsések. Hogy erősnek kell lennem, amikor megkívánja a szükség; hogy egy nő tulipános ládájában bizony kell, hogy a csipkék és a selymek között legyen egy élesre fent balta is. Arra nevelt, hogy lássam a műveltség értékét, és hogy a művelt emberek felelőssége nagyobb. Hogy nőnek lenni súlyos feladat, amit méltósággal kell viselni. Hogy vigyázni kell arra, hogy hogyan élek, mert harminc éves korára mindenkinek olyan arca lesz, amilyet megérdemel (lásd még: The Picture of Dorian Grey by Oscar Wilde).
Nem nagyon tudnék belekötni abba, hogy amire nevelt és tanított, valódi értéket képvisel-e. Más kérdés, hogy milyen ember lett belőlem. “Azok a jó édes anyák” bővebben
Emlékszem a gimiből az igazgatómra, aki folyton farmert hordott, időnként égő cigivel mászkált a folyosókon, és amikor véletlenül órát tartott, a mondat közepén random felemelte a hangját és átváltott üvöltő dervis-hangfekvésbe, ami engem annyira meglepett mindig, hogy lefejeltem az asztalomat. Meg az a hír járta róla, hogy 7/24-ben az irodájában tetriszezik (kivéve amikor dohányzik valahol), és elvből nem dolgozik zsinórban három percnél többet.
