Back to the Factory

Another dick in the hole

Meglep, hogy ilyen gyorsan lement az első iskolahét, pedig megesküdtem volna, hogy soha nem lesz vége. Reggelente megszámoltam a lábujjaim és hogy hány nap maradt még péntekig, kedvetlenül kikecmeregtem a konyháig, aztán ölbenmacskával burutykáltam a kávémat jó húsz perceken keresztül, üresen bámulva a falat, és azt számolgatva, hogy hány óra múlva fogok hazaérni – pedig még el sem indultam.

Zavar van az erőben. Valami olyan nehézkedési erő telepszik rám minden munkanapon, amit eddig nem tapasztaltam korábban; már maga a jelenlevés annyi erőt kivesz belőlem, hogy egyéb dolgokra alig jut. A small talkok a tanáriban; a kötelező meetingek, amiknek jó, ha a felét felfogom; a folyamatos jópofizás és a felszín alól fel-felbugyborékoló kollektív stressz időnkénti arculbaszásai mind-mind szívják az életerőmet, és időnként elgondolkozom rajta, hogy egészen pontosan mi a pék faszát is keresek én itt.

A helyzetemen nem könnyít, hogy a vezetőség úgy érzi, szükségtelen időpocsékolás lenne megbeszélni velem a saját tantervemet, hiszen egyszerűbb mindenkinek, ha ők a maguk szájíze szerint beosztják az időmet, aztán a sarokban elbújnak és a markukba röhögnek, miközben a tikkelő arcomat nézik, ahogyan meglátom eldugva az órarendem zsákbamacskáit és habzani kezd a pofám.

Így esett, hogy rámosztották az 5/B drámatanfolyamát. Amikor beléptem a terembe, a kölykök legalább annyira meglepődtek, mint én. Közölték, hogy ők azt hitték, angol tanár vagyok, mire mondtam, hogy igen, én is ezt hittem, de kiderült, hogy keddenként délután 2 és fél4 között drámatanár is vagyok.
A drámatanfolyam kellemetlen velejárója, hogy a második félév közepére be kell tanítanod a majm a gyermekeknek egy angol nyelvű színdarabot, és le is kell vezényeltetned velük, miközben esernyővel döfködöd a dühödt szülők seregét, akik le akarják harapni az arcod, mert mondjuk az ő drága gyermekükre a fa vagy a kutya szerepét osztottad. Könnyedén megemlítettem a vezetőségnek, hogy ha már ezt az időzített bombát a nyakamba voltak kedvesek akasztani a megkérdezésem nélkül, nyílván nem bánják, ha cserébe pantomimet tanítok be a gyerekeknek; nem csak hogy a maga ódivatúságában lenne innovatív, de megspórolnám a sok faszkodást a szöveg betanításával is.
A vezetőség pár nap múlva úgy döntött, hogy mégse én rendezzem az 5/B drámajátékát. Talán még nem állnak készen az újító ötleteimre..?

Da kidz

Az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy eléggé el vagyok szokva a kölyköktől, sőt, mondhatjuk, hogy a nyár folyamán kiemelt figyelmet fordítottam arra, hogy ne járjak még véletlenül se olyan helyeken, ahol nagy mennyiségben előfordulhatnak, így augusztus közepére szépen el is hitettem magammal, hogy az emberek öltönyben, koravén gondolkodással és szobatisztán pattannak ki az anyjuk térgye kalácsábú’, DE NEM, ezek léteznek, és még mindig képtelenek befogni a szájukat vagy a seggükön maradni.
Van egy osztályom, akiknek a legszerényebb becsléseim szerint is waldorfban lenne a helyük; sétafikálnak a teremben, összeverekednek, sikítoznak, kibélkülnek, rajzolgatnak, én meg állok a táblánál, és nagyon-nagyon szeretnék otthon lenni.
Az iskolának ahol dolgozom, van egy egyezményes jele az osztály lecsendesítésére, amit a náci Németországból nyúlhattak: a tanár felemeli a bal kezét nyitott tenyérrel, ami elméletileg azt kellene eredményezze, hogy a kölykök is egyenként felemelik a kezüket és elkussolnak és éltetik a Vezért németül. Nos én eltökéltem, hogy türelmes leszek, nem fogok kiabálni, szépen felemelem a kezem, ahogy a meetingen tanultam és megvárom míg lecsendesednek. Nem viccelek, 15 PERCIG álltam így, a kis szörnyetegek tudomást sem vettek rólam, és mikor megjegyeztem, hogy “na de igazán nyuszifülek, már úgy érzem magam mint a szabadságszobor” akkor nyugtázták, hogy ez vicces volt, majd összeverekedtek.

Da magánélet

A férjemmel a hétköznapok a szokásos mederben folydogálnak; tegnap éjfél és fél egy között például a futópadban turkáltunk egy merőkanállal. Ez azért történhetett így, mert a cica beügyeskedte a zöld hajgumiját (amit dobál meg amivel játszik) a motorházba, aminek a különlegessége, hogy a felületének 97%-a hermetikusan le van zárva a külvilág ártó és korrodáló behatásai ellen, ennek ellenére a Köftének sikerült belevarázsolnia azt a kurva hajgumit. Amikor látta, hogy ezt ő egymaga nem fogja tudni kibuherálni, elkezdett üvegrepesztő hangon vinnyogni, amit mi nehezen viseltünk a férjemmel, így a futópadhoz járultunk, és amíg az egyikünk próbált bevilágítani a likba a telefonnal, a másikunk (ez voltam én), egy ceruzával próbált behatolni a rendelkezésünkre álló egyetlen lőrésen, hogy kipiszkálhassa azt az istenverte szart. Az első pár percben még egészen jól is szórakoztunk meg heherésztünk, a férjem megjegyezte, hogy az lenne az igazi szopás, ha a ceruzát is beleejtenénk a motorházba, mire én annyira kacarásztam, hogy a ceruza kiesett a kezemből, bele egyenesen a motorházba. Ekkor váltottunk merőkanálra.

A ceruza azóta sem lett meg.